Keresés ebben a blogban

2014. április 15., kedd

2014-04-15

Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. (Rm 8,18-25)
Ennyi maradt! A sóvárgás. A kicsit reszketős, reményteli várakozás. Ennyi maradt abból, ami tökéletes volt.
Isten ugyanis minden tekintetben tökéletes világot teremtett. Nekünk. Az embereknek. Legkedvesebb teremtményeinek. Addig az átkozott, tiltott gyümölcs leszakításáig harmónia volt Isten és ember között! A férfi és a nő nem azt bizonygatta, ki a hibás, hanem összefűzögetett ágyékkötők nélkül csodálták és tisztelték egymást. A tiltott fán kívül minden a rendelkezésükre állt. A természet kiszolgálta őket. Nekik pedig eszükbe sem jutott tönkretenni azt, ami az övék volt.
De: megtörtént! A mindennél többre vágytak. Beugrottak a Kísértőnek, ezért Isten megátkozta a földet. Alávetette a hiábavalóságnak. Tövis és bogáncs került bele, amelyből csak fáradsággal nyeri kenyerét az ember, amit aztán arca verejtékével öntözve majszolgathat.
Hát ezt jól megcsináltuk! A teremtett világgal együtt, mi, akik most élünk, sóvárgunk és „sóhajtozunk magunkban… testünk megváltására". És ez áldás! Áldás az, hogy van reménységünk. Reménységünk arra, hogy az Úr egyszer kiszólít bennünket a romlandóság alá vetett teremtett világból, és helyünk, békességünk; Istennel, egymással és a teremtettséggel megélt harmóniánk lesz az új földön!
Milyen új földön? Azon, amit Isten ígért. Ézsaiás prófétát bízta meg az ígéret átadásával; ő hagyta ránk az Úr szavát: „Mert én új eget és új földet teremtek". (Ézs 65,17) Ebben az ígéretben bízhatott a római keresztyéneknek levelet írt, zsidó Pál apostol is, tekintve, hogy a számunkra már ismert, Jelenések könyvébe foglalt „részletesebben" leírt új teremtésről ő még nem olvashatott. (Annak keletkezése előtt kb. 30 évvel halt meg.)
Tudjátok, mit jelent ez az ígéret: „Mert én új eget és új földet teremtek"? Azt, hogy újra úgy élhetünk majd, mint ahogyan abban a romlatlan, tökéletes világban élt az első emberpár! És ezért egyedül Jézusnak mondhatunk köszönetet. Rajta! (Kereskényi Sándor)
A nap gondolata:
 De van reménység: a halál és a feltámadás. A halálon inneni halál és a feltámadáson inneni feltámadás. (Farkas József)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése