Egy grófnő új kocsist akart fölvenni, és az állásra három kiváló szakember jelentkezett. A grófnő behívta őket, majd az elsőhöz fordulva így szólt:
– Tegyük fel, hogy a hintómat hajtja, úgy hogy én benne ülök, és az út éppen egy meredek szakadék mellett halad el. Mennyire lenne képes közel hajtani a kocsit a szakadék széléhez?
– Kezeit csókolom grófnő őnagysága! Én bizony még fél könyöknyire is meg merném közelíteni a szakadék szélét, úgy hogy a grófnő őnagyságának még a haja szála se görbülne, olyan biztosan tartanám a gyeplőt. – válaszolta kackiás bajuszát büszkén pödörve az első jelentkező.
– Hát maga – fordult oda a második kocsishoz –, mennyire tudná megközelíteni a szakadék szélét?
– Esküszöm nagytiszteletű grófnő asszonyság, hogy ha a hintó kereke csak egy tenyérnyire is lenne a szakadék szélétől, akkor is egyenesen vezetném a lovakat, úgy hogy a grófnő asszonyság, ha nem nézne ki az ablakon, észre se venné, hogy milyen veszélyben vagyunk. – A második kocsis pökhendi pillantást vetett az elsőre, majd megvető mosollyal fordult az utolsóhoz, mintha azt mondaná tekintetével: „Na ezt próbáld túllicitálni öcsém!" A grófnő nem fűzött az elhangzottakhoz semmilyen megjegyzést, hanem a harmadik jelentkezőnek is föltette a kérdést.
– Tisztelt grófnő asszony! – vágta vigyázzba magát az utolsó kocsis – Én nem tudom, hogy milyen közel vezetném a tisztelt grófnő asszony hintóját a szakadék pereméhez, mert végig úgy irányítanám a gyeplőt, hogy a lovak minél távolabb vágtassanak a meredélytől.
– Jöjjön – válaszolta elégedetten mosolyogva a grófnő –, magáé az állás.
