2015-11-03

Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, és árából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az apostolok lába elé tette. Péter azonban így szólt: „Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Ha megmaradt volna, nem neked maradt volna-e meg, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek. (Acta 5,1-4) Ebben a történetben nem az volt a baj, hogy Anániás és Szafira visszatartott önmagának a pénzzé tett vagyonból, hanem az, hogy azt akarták előadni, hogy ők az egész bevételüket felajánlják. Mindet, az utolsó fillérig. Nagyobbnak akartak látszani. Megtarthatták volna maguknak akár az egészet is. Nem volt ugyanis kötelező beszolgáltatás az első keresztyének között. Önként adakoztak. Igaz, nem ritkán a teljes vagyonukat felajánlották. Erről olvashatunk a 4. fejezet végén. Annyira nem volt fontos számukra a pénz, a vagyon, hogy betették a közösbe amijük volt, és azt mondták, hogy az arra hívatottak osszák el a szerintük legjobb módon. Jusson mindenkinek egyformán belőle. „Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem" olvasható az Igében szintén a 4. fejezet végén. Tehát lehet azt jól csinálni, hogy emberek a rendelkezésre álló javakat jól osztják el. Hogy ennek mi a titka? Az Úrra figyelés. Az Isten mindenekfelett mércéjének komolyan vétele. Mit akarsz Uram, mit tegyünk? Hogy a legjobb, a neked tetsző? Ezen az alapon oszthatták el a földi, az anyagi javakat az első keresztyének. Nekünk mennyire az Úr a mércénk életünk dolgaiban? A nap gondolata: A bűnnek csak addig van életereje, míg titkoljuk, de elveszti erejét, mihelyst a napvilágra hozzuk.