2015-11-09

Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. (Jakab 3:7-10) A beszédünk a bűn egyik legnagyobb forrása. Sokszor és sokképpen vétkezünk a szavainkkal. A következő történet is erről szól. A tanulságokat mindnyájunknak személyesen szükséges levonnunk. Egyszer egy pletykás asszony megtért. Elment a lelkészhez és az Úr előtt megvallotta bűneit. - Hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem? Mit tegyek? Adjon tanácsot! - Fogjon egy kispárnát, bontsa fel és minden ember ajtaja elé, akit megpletykált, tegyen egy tollat! - tanácsolta a lelkész. Az asszony furcsállta a tanácsot nagyon, de mivel bűnbánata igazi volt, megtette. Ment vissza nagy örömmel: - Kitettem a tollakat! - Most menjen el mindenhová és szedje össze őket! - mondta az atya. Az asszony nagyra nyitotta a szemét a csodálkozástól, de nem szólt semmit. Elindult, hogy összeszedje a tollakat... Másnap szomorúan jött vissza: - Tiszteletes úr! Egyetlen tollat sem találtam! Elfújta a szél... - Látja, kedves, ilyen a pletyka is! Kimondja az ember, de azután már visszavenni nem tudja! Kérjen bocsánatot a közösség előtt is és többé ne hordjon híreket! Az asszony megfogadta a tanácsot is és az Úr áldott gyermeke lett. Az elvesztett bizalmat is visszakapta egy idő után a testvérektől, mert nyelvét csak bátorításra használta azután. A nap gondolata: Aki az írást nem csak azért veszi kézbe, hogy informálódjon, hanem azért, hogy formálódjon, aki nem csak olvasgatja az Írást, hanem hagyja, hogy az olvasson őbenne, az az élő Istennel találkozva igazi csodát élhet át. (Szalai András)