2015-12-01

Amikor látták, hogy milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy ők írástudatlan és iskolázatlan emberek, elcsodálkoztak. Fel is ismerték őket, hogy Jézussal voltak, de mivel látták, hogy velük együtt ott áll a meggyógyult ember is, semmit sem szólhattak ellenük. (ApCsel 4:13-14) Kinek, mikor és hol tehetünk bizonyságot a hitünkről? Erre az a legegyszerűbb válasz, hogy bárkinek, bármikor és bárhol. Ez önmagában igaz is, de azért induljunk el valahonnan, ez pedig legyen az otthonunk. A családod a legfontosabb terep a bizonyságtételre. Tudom, ez a legnehezebb, mert ők ismernek a legjobban, ám a nagy kérdés, hogy hiteles hívő emberek vagyunk a szemükben? Vagy csak legyintenek? Hiszen nem lehet kisebb célunk, mint az, amit Józsué elmondott: Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk. Ettől kevesebbel ne érjük be! Aztán természetesen mindenki más felé is küldetésünk van. A barátaink, a szomszédaink, a munkatársaink, az ismerőseink felé is. Örömmondó békekövetek lehetünk, akik ismerik és hirdetik a Szabadító Jézus közénk jövetelének számtalan áldását. Olvashattuk Igénkből, hogy a nagytanács tagjai megdöbbennek azon, hogy Péter és János milyen bátran szólt a hitéről. Teszik ezt annak ellenére, hogy iskolázatlan, tanulatlan emberek voltak. Ennek az az üzenete felénk, hogy Jézusról bizonyságot tenni nem azok tudnak, akiknek egyetemi diploma van a zsebükben, mert ez nem ettől függ. A bizonyságtétel nem iskolai végzettség kérdése, hanem az Úrral való kapcsolatunk mutatója. Ha szoros kapcsolatban vagyunk az Úrral, ezt el tudjuk mondani másoknak is, ha kevésbé, akkor nehezen beszélünk erről. Csak azt tudjuk megosztani másokkal, ami bennünk van, ami nincs bennünk, azt nem tudjuk átadni senkinek. Te kinek beszéltél utoljára Jézusról? És mikor? A nap gondolata: Arra vagyok elhívva, hogy az én lényem kicsiny edényébe magának Istennek titokzatos, tökéletes élete csorduljon bele, és megtöltse azt színültig. (Victor János)