2016-04-30

Ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. (1Jn 3:18) Az igazi szeretet a nehéz helyzetekben mutatkozik meg. Előfordult már önnel, hogy csalódott valakiben, többet várt volna tőle? Azt mondják, az igaz barát a bajban ismerszik meg. Azt hiszem, ebben nagy igazság van. Hogy mennyire vagyunk képesek másokat szeretni, ez gyakran a nehézségek idején derül ki. Erről szól ez a történet is. A Japánt megrázó hatalmas földrengés során történt. A földrengést követően az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett a fiatal nő holttestét. Az asszony teste furcsa térdeplő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test, ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt a következő romokba dőlt ház irányába, de valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek olyan ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kellene menniük a holt asszony házához. Visszament, ismételten letérdelt, és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt lévő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott: Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, három hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Nyilvánvaló, hogy az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fia életét megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Amikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, egy SMS üzenettel a képernyőjén: „Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy nagyon szeretlek!" A jelenlévők a telefont kézről kézre adták, és egymás után fakadtak könnyekre. A nap gondolata:  Nem az számít, hogy mennyit adunk, hanem hogy mekkora szeretet fektetünk az adásba. (Teréz anya)