2017-05-25

„Amikor Jézus közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!" (Lk 19,41-42) Bár Jézus minden esetben reagált az őt egyéni bajaikkal megkereső emberek óhajára - az evangéliumok telve vannak olyan gyógyítási történetekkel, amikor Jézus közelében az embernek meg sem kellett szólalnia, Jézus így is észrevette a felé irányuló kérést, sóhajt, vágyat -, mégis ritkán olvasunk hasonló érzelmi indulatot Jézus részéről. Amikor Lázár halálakor a testvérek, Márta és Mária sírnak mellette, azt olvassuk: megrendült lelkében és háborgott… Amikor pedig a jeruzsálemi templomban árusok és pénzváltók oda nem illő sokaságával szembesült, felborította az árusok székeit és kiűzte őket. Itt pedig siratja Jeruzsálem, vagyis a választott nép hitetlenségét, elutasító konokságát. Nagy üzenete ennek az igének, hogy a Megváltó nem közömbös sem az egyéni ember szomorúsága és terhei iránt, sem pedig a választott nép tisztasága, tisztátalansága iránt. Márpedig e két körbe mindannyian beletartozunk. Vannak szomorúságaink és terheink, veszteségeink nekünk is, és rajtunk, személyes döntéseinken, viszonyulásainkon is múlik a választott nép tisztasága, békéje. Biztosak lehetünk benne, hogy amikor ránk tekint, amikor a közelében vagyunk, nem ütköznek közömbös és élettelen falakba a bennünk dúló érzések, indulatok, kérdések – melyekkel zörgetünk a mennyeknek ajtaján. Hányszor éppen ez a panaszunk Istennel szemben, hogy távol van a mi bajainktól, érdektelen és közömbös a mi terheinkkel szemben.  „Kész a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen" – mondja Madách Imre Az ember tragédiájában. Hányszor vádaskodunk az ég felé tekintve: Milyen Isten lehet az, aki engedi, hogy egy gyermek betegen szülessen? Milyen Isten az, aki engedi, hogy emberi gonoszság vagy beteg elmék agyszüleményei miatt ártatlanok haljanak meg? Milyen Isten az, aki engedi mindazt a pusztító háborgást, ami napjainkban a világban zajlik? Milyen Isten az, aki engedi, hogy a harmadik világháború küszöbén legyen a teremtett világ? Sokaknak kérdései mindezek. S jaj annak, aki csalódottságában vagy hitetlenségében mindezekre a fájdalmas kérdésekre elutasítással, konoksággal válaszol. Aki azt mondja, neki egy ilyen Isten nem kell, aki békésen pihen jó távol a mi fájdalmaiktól; akinek közönyét nem ingatja meg az a megannyi sóhaj és sírás sem, ami népe körében hangzik. Jaj, annak az embernek, aki csalódottságában elfelejti a tényt, hogy ezt az utat maga az ember választotta, amikor a teremtés hajnalán úgy döntött, neki inkább kell a szabadság, inkább kell a tudás, mint Isten tökéletesnek teremtett világa. Inkább utat nyitott a bűnnek, a fájdalomnak és a halálnak, minthogy engedelmességgel tartozzon a Teremtőnek. Igen, ennek világkorszakában élünk, ahol a Sátán ordító oroszlánként lesi, kit nyelhet el Isten gyermekei közül. S aki csalódottan inkább megtagadja az élet terheinek súlya alatt az Istent, semmint hogy meghallaná a hívó szót: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve, afölött Jézus ma is sír. Annak az élete felett a Megváltó ma is hiányérzettől telve, megszomorított Lélekkel mondja: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békésségre vezető utat… Bárcsak felismerted volna Atyád kegyelmét, hogy igen, most még engedi a bűn s a vele együtt járó rossznak uralmát, de Krisztus feltámadásában már megmutatta, hogy a végső győzelem, az a bizonyos utolsó szó mégiscsak az övé lesz! /Gyallai Henrietta/ A nap gondolata: Ha szerinted mindig más a hibás, akkor sohasem lesz békességed.