2017. augusztus 10., csütörtök

2017-08-10

Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért…(1Tim 2:1)
Az imaéletünk egy részére próbálja odafordítani a figyelmünket Isten Igéje. Az előbbi mondat feltételezi, hogy van imaéletünk, azaz szoktunk imádkozni. Mi jellemző az imaéletünkre? Gyakran, ritkán, alig-alig vagy naponta imádkozunk, esetlen naponta többször is? Ezt mindenki maga tudja, hogy hogy áll ezzel az életében. No, meg az Úr. Ő tudja igazán.
Az imádkozás nem más, mint beszélgetés Istennel. Két személy között a beszélgetések mindig a kapcsolat milyenségét határozzák meg. Az, hogy kivel, mennyit és hogyan beszélünk, rámutat arra is, hogy milyen kapcsolatban vagyunk az illetővel. S ez nemcsak embertársainkra, hanem az Úrra is igaz. Minél többet beszélgetünk valakivel, annál jobban megismerjük, annál közelebb kerülünk egymáshoz, annál jobban megismerjük az erényeit, ám persze a gyengéit is.
Istennek nincsenek gyengéi és nagyon jól ismer bennünket, jobban, mint mi önmagunkat, mégis szeretne velünk egy egészen szoros kapcsolatot ápolni. Ám ez rajtunk múlik. Rajta sohasem. Ő mindig készen áll arra, hogy megszólítsuk és szóljon hozzánk. Mi nem vagyunk erre készen sokszor, vagy nem is akarunk kész lenni, netán megfeledkezünk Urunkról. Milyennek látod az imaéleted? S milyennek látja azt az Úr?

A nap gondolata:

Azt szoktuk mondani, hogy az imádságban „keressük Isten arcát." Ez azt jelenti, hogy az imádkozás során néha beszélünk, máskor viszont a hallgatáson van a lényeg. De van az imádságnak egy harmadik összetevője is. A biztonságérzet, mely abból ered, hogy érezzük: Isten szeretettel és biztatóan ránk mosolyog.