2018. január 10., szerda

2018-01-10

„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok…" (Fil 1:3)
Van, ami igazán akadályozni próbálja a hálás életfolytatást. Az a gondolat, melyet úgy fogalmazhatunk meg magunknak, hogy „Boldog lennék, és úgy érezném, semmi sem hiányzik az életemből, ha…" és ide, a három pont helyére bármit odatehetünk. Melyikünk mit gondol, mi hiányzik az életünkből? Ez sok minden lehet, és ha őszinték vagyunk, akkor rövid gondolkodás után legalább egy, de inkább több dolgot fel tudnánk sorolni. Nem tudom, neked mi hiányzik, de egyet tudok: nem lenne vele teljes az életed. Ideig-óráig boldoggá tenne, de igazi beteljesülést nem nyújtana. Az Istennel való élő, virágzó kapcsolat nélkül hiába volna meg mindened, tátongó űr lenne a lelkedben.
Az a mi bajunk sokszor, hogy a hiányainkra figyelünk. Nem arra, amink van. Már van. Még van. A hálátlan ember nem ismeri az elégedettséget. Mindig azt keresi, amire szerinte neki még szüksége van. Így lesz ördögi körré emberek életében a hálátlanság és az elégedetlenség. Aki elégedetlen, az hálátlan, aki hálátlan, az elégedetlen. Pedig az erővel teli élet a hálaadásból származik. Sokat elárul jellemedről, ha kérő imádságaid többségben vannak a dicsőítőkkel szemben. Az énközpontú emberek gyakran kérnek, de ritkán mondanak köszönetet. Ne tartozz közéjük!

A nap gondolata:

Ha mindenki megfogadná, hogy csak akkor kér, amikor mindent megköszön: nem lenne elégedetlen zúgolódó ember. (Ravasz László)