2018. december 7., péntek

2018-12-07

Boldogok, akik nem látnak, és hisznek. (János 20:29)
A halál, az elmúlás gondolata mindnyájunk lelkében ott van. Hol gyengén, hol erősen, de megjelenik bennünk a mulandóságunk tudata. Milyen erős a halál? – tehetjük fel a kérdést. A válasz pedig az, hogy a halál erős, nagyon erős. Erősebb, mint mi vagyunk. Mindnyájunkra vár. Nincs hatalmunk felette. Nekünk nincs. Ha csak önmagunkra nézünk, mint emberi teremtményekre, akkor elkeseredve vehetjük tudomásul: egyszer meghalunk és ez ellen tenni nem tudunk. Akármennyire igyekszünk egészségesen táplálkozni, gondolkozni, élni, egyszer úgyis meghalunk. Az sem biztos, hogy tovább élünk azoktól, akikről egyértelműen megállapítható, hogy önpusztító életet élnek.
De a hívő ember tudja, hogy nem önmagunkra kell nézni, hanem a feltámadott Krisztusra, akiről ezt írja Pál apostol: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?" A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! (1Kor 15:54-57) A halál tehát Krisztus által legyőzött hatalom, de jelenleg még életünk részét képezi. Nem a végét jelenti, hanem csak egy állomását. Vasutas nyelven szólva mondhatom, hogy vannak állomások és van a végállomás, de ilyen értelemben a halál nem végállomás. Aki azt hiszi, hogy a halál végállomás, annak nincs vigasza. De a hívőnek van a feltámadott Krisztusban! Neked is? (Katona Béla)

A nap gondolata:

Néha csalódottak vagyunk vagy szégyenkezünk megtörtségünk miatt. De a szenvedésekben megerősödünk. És ez az erő kimunkál egy reményteljes személyiséget. Reménységünket nem a körülményekbe, emberekbe vagy önmagunkba vetjük, hanem a hatalmas és szerető Istenbe, aki nem engedi, hogy összezúzzon egy vihar. Isten képes átformálni szenvedésünk történeteit egy gyönyörűséges jellemszilárdsággá, amely olyan reményt fakaszt, ami sohasem okoz csalódást.