Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!" (Jn 20:26)
Tamás nem látta a feltámadott Jézust, de azt látta, hogy a tanítványtársai jól vannak. Ők azt állították, hogy látták az Urat, ők már nem szomorkodnak, hanem örvendeznek, boldogok voltak. Rájuk van írva, hogy mit éreznek. De ő még nem tudott így érezni és élni sem. Micsoda nyomorúságos nyolc napja volt Tamásnak, amíg Jézus meg nem jelent neki is, amíg nem találkozott a feltámadott Megváltóval. A többiek már nyolc boldog napot tudhattak maguk mögött, melyben gyászuk örömre változott. Tamás viszont még ugyanúgy élt és érzett, mint amikor még nem hallott Jézus feltámadásáról. Mert nem hitt benne. Mert a feltámadott Jézussal való találkozás nélkül ilyen a gyász. Ilyen mély, ilyen reménytelen, ilyen kétségbeesett. Ilyen „hiszem, ha látom" gondolatvilágú. Ez egy őszinte beszéd, amit Tamás kimond: „hiszem, ha látom, majd, ha odateszem az ujjamat a sebek helyére…" Ezekben a szavakban ugyanakkor nincs sem hit, sem reménység. Csak a halál pusztító ereje, legyőzhetetlennek vélt hatalma és a mi embervoltunk kicsinysége, tehetetlensége van benne.
De jön Jézus, keres, hogy megnyerje, megvigasztalja, megnyugtassa a szívünket. Eljön nyolc nap múlva az övéihez és akkor már ott van Tamás is velük. Ott vannak az örvendezők, akik már átélték a csodát, a feltámadottal való találkozást és ott van a boldogtalan, az egyelőre vigasztalan, a gyász sötétségében fényt nem látó tanítvány. S ugyanígy van ez velünk is. Mi, mai emberek is így vagyunk együtt egy-egy temetésen, egy-egy húsvéti istentiszteleten, jön Jézus értünk, hozzánk, mert örömhíre van számunkra…(Katona Béla)
A nap gondolata:
Mindent lehet pótolni, csak Krisztust nem. Amint az Ő helyébe valami pótlékot teszünk, azonnal beáll a pusztulás. (Szikszai György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése