2019. január 11., péntek

2019-01-11

 Irányítás kell a hadviseléshez, és segítséget jelent a sok tanácsadó. (Példabeszédek 24:6)
Van egy Ige, mely szintén ebbe az irányba terel bennünket: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem." (Zsolt 32:8) De jó lenne ezt nekünk így látni. Az Úr szeretne bölccsé tenni, a helyes úton járatni és ő akar tanácsot adni. Ehhez persze megfelelő nyitottságra van szükségünk. El kell hinnünk, hogy mi nem tudunk mindent jobban. El kell hinnünk, hogy tanácsokra van szükségünk. Az egyik legrosszabb állapot, amikor azt hiszi valaki, hogy ő mindent tud. Amikor valaki azt gondolja, netán ki is mondja: nekem ne szövegeljen senki! Ezt bárki gondolhatja egy gyülekezetben, akár a lelkész is, vagy éppen a presbitérium tagjai is. Ha valaki így gondolkodik az azért tragikus, mert akkor az igaz rá, hogy nem tanítható. Az pedig baj, mert az Úr folyamatosan tanítani szeretne bennünket. „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk." – kéri Mózes a 90. zsoltár szerint. S ez a beszéd, ez a jó hozzáállás: kérjük és engedjük, hogy tanítson az Úr. Ha nem ilyenek vagyunk, akkor nem látjuk be, hogy a másiknak is lehet igaza, lehetnek jó meglátásai, vihet engem a másik ember jó felé. Az ilyen még az Úrnak sem engedi, hogy tanítsa, vezesse.
Gyülekezetben élni közös ügy. Ez az Úr ügye. Mi is kivehetjük a részünket belőle, ha elhisszük, hogy használni akar. Alázattal kell látnunk, hogy ez az ügy volt már előttünk és lesz utánunk is. De fontos kérdés, hogy milyen velünk? Tőlünk és általunk milyen az a gyülekezet, melynek tagjai vagyunk? 
Isten népét maga az Úr vezeti, irányítja. Ez különböztet meg bennünket mindenki mástól. Nem önmegvalósítás ez. Nem saját dicsőség keresése, de mindig csapatmunka! Akkor is, ha úgy tűnik, hogy egy-egy ember kiemelkedőbbet nyújt a többieknél az adott helyzetben. Ez akkor is csapatmunka. Így kell látnunk a gyülekezet életét. (Katona Béla)

A nap gondolata:

Dicsekvés helyett alázatra van szükségünk. Ez az alázat a könyörülő Isten ajándéka. Ez az alázat összetörve leborul az Úr előtt, belátja a maga bűnös, beteg, halandó, elveszett voltát. Ez az alázat belátja, hogy az Úr megtartó kegyelme nélkül nincs holnap, elviselhetetlen a ma, és nincs értelme semmiféle birtoklásnak, erőfitogtató „sikernek", mert lehelet az emberi élet önmagában, pára, ami elillan.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése