2015-02-28

„…Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán… de én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!" … Ezután elbocsátotta Józsué a népet, mindenkit a maga örökségébe. Józsué 24, 14. 15. 28 Mai világunk nyitott határaink egyik következménye, hogy családjaink – bár egy „háznépnek" számítanak – sokszor több ezer kilométernyi távolságokra kénytelenek élni egymástól.  A fenti sorok az Ószövetség egyik legismertebb hitvallását hozzák elénk, melyet Józsué, mint családfő, és mint Izrael egészének vezetője fogalmaz meg: én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! Nagyon fontos történelmi helyzetben hangoztak el ezek a szavak. A negyvenéves pusztai vándorlást követően, Mózes szolgálatának és életének ideje lejárt, az ígéret földjére már nem ő vezette be a népet, hanem fiatalabb szolgatársa, Józsué. Józsué pedig, amikor ott állt a határon, háta mögött a kérdésekkel, kételyekkel, reményekkel teli néppel, szemei előtt pedig Kánaán földje, az ígéret földje, az Úrtól ezt a biztatást kapta: „megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled az Úr, a te Istened, mindenütt, amerre csak jársz". Amikor pedig sikeresen elfoglalták Kánaán földjét, a harc nem ért véget. Sőt, ekkor jöttek a mindennapok harcai, küzdelmei: ellenállni az idegen népek idegen isteneinek, megőrizni az egy Istennel szembeni hűséget. Ebben a helyzetben áll Józsué a nép elé, a sikemi országgyűlésen, felidézi az Úrnak hatalmas tetteit, miképpen teremtette meg a világot, miképpen hívta életre őket is, miképpen vezette a népet, a családokat az ígéret földjéig. Inti a népet az állandó veszélyre, az Istentől való elfordulás, a hitetlenség, a bálványimádás, a szétszakadás veszélyére, de bátorítja őket: az Urat féljétek! És elmondja, ha máshogyan is tennétek, ha inkább a környező világ istentagadó életét akarjátok is követni: én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! És aztán a gyülekezet háromszor is megfogadta: mi az Urat akarjuk szolgálni! Így kötöttek szövetséget az Úrral, majd bocsátotta el Józsué a népet, mindenkit a maga lakóhelyére. Nagy-nagy távolságokra éltek egymástól, ritkán és nehezen tudtak háznépként, családként találkozni, akárcsak ma családjaink. De a nagy távolságok ellenére is összekötötte őket az Isten szeretete, és ő általa, egymás szeretete és tisztelete. Ezek azok a láthatatlan szövetségek és kötelékek, melyek megőriznek bennünket szeretteink körében, bárhol is járunk a világban… /Gyallai Henrietta/ A nap gondolata: Addig sohase lépj az emberek elé, míg előbb nem láttad Isten arcát. (Steinberger)