2017-02-17

„Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahová elsőként bement értünk Jézus…" (Zsid 6,19-20) Sokféle kutatás történik abban a témában világszerte, hogy emberek miért próbálnak meg öngyilkosságot elkövetni, önként eldobva az életet; fiatalok miért lesznek kábítószerfüggőkké, miért használ egyre több ember pszichiátriai gyógyszert mentális problémákra, miért nyúlnak továbbra is egyre növekvő számban emberek az alkoholos üvegekhez. És ezen kutatások eredményei egyetlen pontban, egyetlen fogalomban találkoznak. Ez pedig nem más, mint a reménytelenség. A legtöbb ember pszichés gondjait, lelki zavarait, kétségbeesett lépéseit ez az érzés motiválja: a reménytelenség. Magánéleti vagy anyagi okokból, hitelcsapda vagy munkanélküliség okán, vagy sorozatos kudarcok megtapasztalása miatt, de a reménytelenség érzete az, ami a leginkább a szakadék szélére képes sodorni, ahonnan küzdelmes a visszaút. Aki már nem is remél gyógyulást, megoldást, segítséget, az egyre mélyebbre és messzebbre sodródik. Olyan szükségünk van a reménységre, mint hajónak tartozéka kell, hogy legyen a horgony. A remény hal meg utoljára – köznapi mondásunknak nagy igazságtartalma van. Valóban, míg a remény nem hagyja el az embert, addig küzd, addig lát a szeme előtt egy célt, amiért érdemes kitartani, tenni, akarni, szó szerint is küzdeni. Ha azonban ezt a célt szem elől veszíti, ha meghal bennünk a remény, akkor valóban jön az italos üveg, a gyógyszer vagy – ne adj Isten – a kötél. A közelmúltban, a környezetemben egy tizenhét éves, életerős fiatal vetett véget az életének, s hogy miért? Mert reménytelenül szerelmes volt. A remény hal meg utoljára – de ahol az meghal, ott nehéz a szakadék széléről a visszakapaszkodás. Tegyünk azért különbséget. Szólásmondásunk csak általánosságban beszél reményről, és valóban sok mindenben lehet reménykedni, akár minden héten a lottó ötösben is. Léteznek hazug remények is, egyenesen a Sátán kezéből megtévesztő eszközként, hogy célt és irányt veszítve sodorjon el bennünket. Mennyi reménynek csúfolt hamis illúzióval, hangzatos ideával, politikai humbuggal van tele a lelkünk, melyek hazug módon csak lopják a hitünket, s végül megszégyenítenek?! Reménykedünk az örök erőben, az örök fiatalságban, az örök gyógyulásban, ahelyett, hogy hittel elfogadnánk a halál tényét és reménykednénk a feltámadásban és az örökéletben! A biztos és erős horgonyként megtartó reménység Isten örök dicsőségéhez köt bennünket, ahová értünk elsőként ment be Jézus. Az ókori hajózásban fontos szerepe volt az előfutárnak, hiszen az éjszakai sötétben a kikötőt megközelíteni nem tudó hajóról ő volt az, aki egy csónakban kievezett a partra, odarögzítette a horgonyt, s reggel ennek segítségével csak be kellett húzni a hajó hatalmas testét a kikötőbe. Jézus előfutárként hasonlóképpen odarögzítette életünket a mennyei hajlékba, s napról napra egyre közelebb vezet, reménységük által mind közelebb „húz" bennünket. Mai napodon legyen ez lelked erőt adó reménysége: változhatatlanul oda vagy kötve Isten örök dicsőségébe! /Gyallai Henrietta/ A nap gondolata: Az őszinte kétség mindig Jézusnál keresi a megoldást. (Victor János)