2011-01-06

Odament hozzá egy asszony, akinél drága kenet volt alabástrom szelencében, és az ő fejére töltötte, amint az asztalnál ült. (Máté 26:7)

Egy esküvőn jártunk Erdélyben, és odajött hozzánk egy ember, beszélgetésbe elegyedtünk. Azt mondta, koccintsunk egyet. Jó. Mondom, öntsek? Mire ő, akkor maguk magyarországiak. Néztem a kancsót, a mozdulatot, miből tudja ezt? Azt mondja erre: Mi errefelé töltünk, maguk meg öntenek. Mélyen belém hasított ez a mondat. Egyrészt a beszédem silány volta, a szavak rossz használata miatt. Másrészt pedig azért, amit ez az egyszerű magyar kifejezés takar: önt vagy tölt. Aki önt, az magára figyel. Arra néz, amije van, amin túl kell adni, vagy túl kell esni. Öntök, azaz kiveszek a kancsóból. A másik tölt, azaz ad a másiknak. A másik üres poharát látja. Vajon melyik oldalról szemléljük a világot? Öntünk, csak öntünk, és szórunk szanaszéjjel, vagy töltünk, azaz adunk, beteljesítünk valamit. Azt látjuk meg, ami a mi kancsónkból hiányzik, mert kiöntöttük, vagy azt, ami a másiknak lett, mert töltöttünk? A hiány vagy a beteljesedés oldaláról szemléljük a dolgokat? Óriási a különbség pedig csak pár hangról van szó. Ez az asszony Károli fordítása szerint Jézus fejére töltötte a drága olajat. A tanítványok azt is látták: Ki öntötte, elpazarolta, elfogyott, nincs többé... Pedig ő Jézus fejére töltötte. Odaadta, megszentelte, bebalzsamozta Jézust. Ez két látószög, és az egész életünk múlhat azon, képesek vagyunk-e a dolgokat úgy látni, mint aki tölt. Tölti az idejét, az erejét, az életét vagy csak önt. Beszéltünk az 56-osokról. Volt, aki öntött, és volt, aki töltött akkor is. Adja Isten, hogy a mi ünnepünkben a töltő embereket, a beteljesítő embereket lássuk meg. Ámen (Forrás: Református félóra - MR1 Kossuth rádió)

A nap gondolata:

Hogy a múltad nélkül nem lehet jövőd,
Mert a jövődnek értelmet a múltad ad,
És neked is tenned kell valamit azért,
Hogy magyarnak nevezhesd önmagad. (Ismerős Arcok)