Tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. (1Kor 1:21)
A lelkészgyerek megkérdezi az apját: Apu, te mit szoktál csinálni akkor, amikor szombat estére, imára kulcsolod a kezedet és sokáig csendben vagy? Olyankor kérek egy jó prédikációt vasárnapra az Úrtól – szól a lelkész apuka. Mire a gyermek visszakérdez: És miért nem ad? Ez a vicces történet jutott eszembe arról az egyáltalán nem vicces témáról, hogy miért hagyják el az egyházat az emberek. Egy tanulmány szerint egyik oka ennek a mérhetetlenül unalmas igehirdetésekben rejlik. A lelkészek felelősségét szeretném felébreszteni ezen sorok által, ugyanis Isten Igéje egyáltalán nem unalmas, de vajon mi azzá tesszük? Tényleg a megfeszített Krisztust prédikáljuk, vagy alig-alig készülünk fel szolgálatainkra? Emberi igényeket akarunk kielégíteni, vagy Isten akarata áll életünk és igehirdetéseink középpontjában? Kálvin János, a nagy reformátor mondta, hogy az alapos felkészülés hiánya arcátlan önhittség. Bármilyen sok is a lelkészek dolga (bár ezt sokan nem hiszik), akkor sem lehet kapkodva, készületlenül összehordani hetet-havat igehirdetés címén, lelkészi teendőink közül az egyik legfontosabb az Ige tiszta hirdetése. Ráadásul mindezt nem az emberek fölött, vagy mellett elbeszélve kell tennünk, hanem úgy, hogy igei útmutatást nyerjenek saját életük kérdéseire. Az igehallgatókat pedig arra bátorítom, hogy hordozzák imádságaikban rendszeresen lelkészeik igehirdetéseit! Ez sem a felesleges tennivalók egyike…
A nap gondolata:
A hit nem a megérkezettség állapota, a kegyelem nem a tétlenség útlevele, a keresztyénség pedig nem a lelki önzés csendes gyönyörködése az Isten szerelmében. (Turóci)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése