Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: »Vajon ti is el akartok menni? (János 6:67)
Azt kérdezzük: „Mi lesz velem, ha elmennek, és soha nem jönnek vissza?” Az egyik legnagyobb félelmünk az elhagyatottságtól való rettegés. Figyeld csak meg a kisbabát, amikor az anya elhagyja a szobát – rémület jelenik meg kicsi arcán. Emlékezetünk megőrzi ezeket a traumatikus pillanatokat, és újra előhívja őket, amikor egy fontos kapcsolat széthullik a kezeink közt. Jézus megérti, hogyan érzel. „…tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé” (János 6:66). Mi volt erre a reakciója? Közönyösség? „Kinek van szüksége rád?” Hamis virtuskodás? „Nélküled is elboldogulok!” Bosszú? „Nem haragszom, de még számolunk.” Nem! Teljesen és mélyen emberi érzéseit hallhatjuk: „…ti is el akartok menni?” (János 6:67). Ebben minden benne van: a veszteség fájdalma, a jövőn való tűnődés, előre látása annak, hogyan fog mindez hatni ránk, és hogy vajon képesek leszünk-e túljutni rajta.
Amikor kénytelen vagy szembenézni azzal, hogy valaki, akit szeretsz, elhagy, és rettegsz az elvesztésétől, emlékezz:
1) Azok az erőfeszítések, melyekkel megpróbálsz megtartani valakit, aki el akar menni, általában nem működnek. A könyörgés, manipuláció, könnyek és ígéretek legtöbbször csak a távozásra irányuló elszántságot erősítik.
2) Időnként mind átéljük, hogy összetörik a szívünk, mert elveszítünk valakit, akit szeretünk, vagy csalódunk az emberekben. Ezért mondja Isten újra és újra nekünk: „Ne félj, én veled vagyok”.
3) A fájdalom, amit érzel jogos. Azok, akik azt mondják: „Nem kellene így érezned”, jó szándékúak, de tévednek. Ha elfogadod a fájdalmat, azzal megindul az „érzés – kezelés – gyógyulás” folyamata. Nem tudod gyógyítani azt, amit nem érzel, vagy amit nem kezelsz. Tehát fogadd el az érzéseidet, vedd igénybe Isten kegyelmét, és lépj tovább a gyógyulás útján!
(Forrás: www.maiige.hu)
A nap gondolata:
Senki sem elhagyatott, aki Istenre bízza magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése