Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: "Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik." (Lk 18:9-14)
A közelmúltban többször hallottam egy fogalmat ráadásul egyházi berkekben: büszke alázat. Te mit szólsz ehhez? Én nem tudok vele mit kezdeni. Szerintem bibliátlan gondolat. Mert valaki vagy büszke, vagy alázatos. E két dolgot nem lehet összeboronálni. Igénkben a farizeus büszke volt – magára és a lelki életben nyújtott teljesítményére. A vámszedő alázatos volt és őszinte. Látta bűneit és meg is tudta vallani azokat Isten előtt. Jézus pedig egyértelműen azt mondta, hogy kettőjük közül csak az alázatos vámszedő ment haza megigazulva. Mert az önigazult és a megigazult között az a különbség, hogy az előbbi a saját teljesítményét látja és büszke is rá nagyon, az utóbbi pedig Istent engedi munkálkodni életében és a bűneit megvallva elfogadja az Úr bocsánatát. Választhatsz a büszkeség és az alázat között, de a kettőt ne keverd össze, közük nincs egymáshoz. (Katona Béla)
A nap gondolata:
Nincs visszataszítóbb az alázatos ember gőgjénél. (Bergyajev)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése