Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. (Filippi 4:6)
Az imádság egyfelől természetellenesnek tűnik számunkra, másfelől pedig nagyon is természetes. Az utóbbira az a magyarázat, hogy Isten az embert az önmagával való kapcsolatra teremtette. Az előbbi állítás pedig abból következik, hogy a bűn mégis csak éket vert Isten és ember közé, és ennek köszönhetően bennünk van a „jobb, ha magam csinálom” hozzáállás. Az ember – a bűn következtében – igyekszik független lenni, nem rászorulni senkire! Megpróbálja szabadságát nem feladni, bármilyen kapcsolatáról legyen is szó!
Az imádság azonban éppen azt jelenti, hogy Istenre vagyunk utalva, rászorulunk az ő segítségére! Ha őszintén önmagunkba tekintünk, akkor be is kell lássuk, hogy tényleg Istenre szorulunk. Így aztán nem kapálózni kell ez ellen – Isten tagadással, -kerüléssel vagy -káromlással – hanem keresni érdemes Isten jelenlétét az életünkben.
Ha a Teremtő Istent végső soron megkerülni nem tudjuk, akkor legjobb, ha szoros kapcsolat kiépítésére törekszünk vele! Már pedig a legszorosabb – vagy ha úgy tetszik, a legmeghittebb – kapcsolatban Istennel az imádságainkban lehetünk.
Isten jelenléte körülvesz bennünket. Lehet, hogy nem tudjuk egyformán megfogalmazni az érzést, de átélhető mindenki számára Ady Endre jól ismert gondolata, hogy „csendesen és váratlanul átölelt az Isten”…
A nap gondolata:
Ha olyan sok dolgod van, hogy nem érsz rá imádkozni, akkor bizonyos lehetsz, hogy jobban elfoglalod magad, mint ahogy Isten jónak látja. (Moody)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése