Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert
ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár
élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róma 14:7-8)
Sokszor túlságosan önmagunkkal vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy másokért
élnénk és fáradoznánk. Ha ezt megtesszük, életet menthetünk vele. Még az sem
kizárt, hogy a sajátunkat is. Éppen úgy, mint a következő történet
szereplője:
Egy ember, aki az alaszkai Chugach hegységben túrázott, remélte, hogy még a
halálos hófúvás előtt eljut a táborhelyre. De már túl késő volt. A hófúvás
olyan dühvel tört rá, hogy egy méternyit sem látott előre. Miközben
igyekezett megtalálni a helyes útirányt, a szélfútta hó és jég leverte
lábáról. Bár tudta, hogy nagyon közel van a tábor, elveszítette tájékozódó
képességét, és nem tudta eldönteni, merre menjen.
Végül az éj sötétjében - csuromvizesen, átfagyva és teljesen kimerülten -
leroskadt egy hókupacra. Nem bírt továbbmenni. Beletörődött, hogy itt kell
meghalnia.
Ahogy ott feküdt a hóban, úgy tűnt, mintha valamit hallott volna -
valamiféle halk sírást, mintha egy kutyakölyök szűkölne. Szólongatni kezdte,
és megpróbálta a hang irányába vonszolni magát. Hát persze, hogy egy kutya
volt az, ami szintén eltévedt a hófúvásban. A kiskutya valahogy elkeveredett
az anyjától, és most halálra fagyva nyüszített a hóban. A férfi gyorsan
elkezdte dörzsölni a kis testet, hogy a vérkeringés beinduljon, és így
életben maradhasson. Leheletével is melengette a kutyust, és egész éjszaka
azon fáradozott, hogy életben tartsa.
Másnap falusi járőrök megtalálták a férfit és a kutyát, mindkettőt élve.
Kiderült, hogy amíg az éjszaka folyamán azon fáradozott, hogy életben tartsa
a kutyust, önmagát is életben tartotta.
A nap gondolata:
A Szentírásban található igazság soha nem tesz boldoggá bennünket, amíg az
a szívünkben élő igazsággá nem válik. (Spurgeon)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése