Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti
javatokra. (1Thess 5:18)
Még mindig maradunk a sport és a hívő élet kapcsolatánál és feltesszük a
kérdést, hogy ha egy sportoló életében jönnek az eredmények, akkor kinek
mond köszönetet? Egy-egy jól sikerült verseny után a sportolók, az
olimpikonok megköszönik a családnak, az edzőknek és más fontos embereknek
azt, hogy ilyen vagy olyan módon, de hozzájárultak a sikerhez. Magyar
sportolók londoni sikerei után egy valamit hiányoltam: senki nem érezte úgy,
hogy hálás lenne Istennek. Vagy ha mégis, akkor nem adott hangot neki. A
hívő embernek ennyiben mindenképpen különböznie kell(ene) a világtól. A hívő
ember ugyanis élete eseményei, áldásai, sikerei mögött meglátja Istent.
Miképpen a dicsőség kérdése is ebbe az irányba vezet bennünket. Kié a
dicsőség egy sportoló esetében? Az övé, az őt felkészítőké, egyesületéé,
nemzetéé. A hívő ember viszont nem a saját dicsőségét keresi és hajhássza,
hanem az Úr dicsőségét munkálja egész életével. Egyedül Istené a dicsőség -
valljuk a reformáció jelmondatával és ez nem álszerénység, hanem kifejezése
annak, hogy Isten nélkül semmi vagyok. Nélküle semmit nem érhetek el. Az Ő
áldása, kegyelme, gondviselése nélkül mit sem ér a felkészültségem - az élet
bármely részéről is van szó.
A nap gondolata:
Milyen szomorú, ha a kivívott győzelem csak addig visz bennünket, hogy
örvendezünk, ahelyett, hogy még függőbb viszonyba juttatna Istennel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése