2015-10-13

Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig, az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat!... Én már meghalok. De Isten veletek lesz… (1Móz 48,15-16. 21) Egy családban, ahol gyermek születik, majd gyermeket, gyermekeket nevelnek, a mindennapok teljesen átszerveződnek. Éjszakákat és nappalokat, munkaidőt vagy éppen a nyári vakáció heteit – mind-mind az ő kicsi életükhöz kell igazítani. A legapróbb részletekre is kiterjedően nem akármilyen logisztikát igényel, hogy nekik mindent a lehető legjobban adjunk meg. Egyetlen napot is sokszor milyen nehéz összeszervezni, hát még egy évet, vagy hosszú távú tervezés esetén éveket. S ezen tervek, szervezések elsődleges célkitűzése így fogalmazható meg legegyszerűbben: kell, hogy mindig legyen a gyermek mellett, vele valaki. Ki vigyázzon rá, ki menjen érte, ki kísérje, ki vigye el? Egy percre se legyen magára hagyva a gyermek, hiszen ez így biztonságos, ez így természetes. Vagy a szülők, vagy a nagyszülők, de mindenképpen olyan, akiben bízik a gyermek, legyen vele. Nem bízzuk akárki jöttment közelségére legdrágább kincsünket, a gyermekünket. Csak olyanra, akiben bízunk, akit ismerünk, aki már bizonyította megbízhatóságát. Minden szülő terveit, gondolatait ez motiválja: ameddig csak lehet, a gyermekem mellett legyek, hogy fizikálisan is fogjam a kezét, szem előtt legyen, ha veszély fenyegetné, azonnal tudjak segíteni. S ezek a tervek, ez a szándék nem csak néhány évre szól, természetes vágy, hogy egész életében szeretnénk biztonságban tudni. Az Ószövetségből Jákób szavai vannak előttünk, egy édesapának szavai, kinek szívében ugyanez a szándék fogalmazódik meg.  Ő már búcsúzik a földi élettől, de gyermekeire, 12 fiára nézve ugyanúgy ott van benne a féltő szeretet irántuk. S tudja, hogy az ő földi tervei már végesek, hogy ő már nem tudja kísérni, vigyázni gyermekei lépteit, de van valaki, akit ismer, akiben bízik, kinek szavában hisz, kinek gondviselését önnön életére nézve megannyiszor megtapasztalta már. Azt mondja: az Isten, az Úr ilyen! Vele, előtte jártak ősei, Ábrahám és Izsák, pásztora volt, angyal és megváltó a bajban – gyermekei jövendőjére tőle kér hát áldást! Az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat! Tudja, hogy az ő szeretetének vannak határai, korlátai, de azt is tudja, hitvallással tesz róla bizonyságot, hogy létezik örökkévaló szeretet, mely az ő fizikai közelsége nélkül is vezetheti, megtarthatja gyermekei életét. Bölcs, előrelátó, felelősségteljesen gondolkodó apa, hosszútávon tervez, hosszútávon szeretne legjobbat a gyermekeinek. Mindannyian így szeretnénk gyermekeink életére áldást kérni, kívánni. Áldást, mely nem csupán a templom falai között élő, nem csupán egyetlen napon, esetleg a keresztség sákramentumának ünnepnapján van hatályban, hanem örökké szól. Földi életben, míg családi kötelékeink körül vesznek, de az örökkévalóságban is. Nagy ajándék az a közösség, melyben családként gyermekeink mellett lehetünk. Kérdés, hogy vajon ezeket az ajándékba kapott éveket felelősséggel használjuk-e, hogy ebbe a családi közösségbe bevonjuk-e az Isten közelségét is? Mint jó pásztorhoz, odavezetjük-e gyermekeinket, hogy a mindig közel lévő Isten ne legyen számukra idegen, akitől félni kell, hanem legyen bennük bizalom, hit és reménység Teremtőjük, Gondviselő Istenük iránt? Hogy amikor eljönnek azok az idők, amikor tekintetünk, kezünk nem kísérheti, nem óvhatja őket, mi is ki tudjuk mondani: de Isten veled lesz… Az angyal, aki megváltóm minden bajban – az ő áldására bízlak! Szerepel-e hosszú távú terveid között az Úr? /Gyallai Henrietta/ A nap gondolata: Ah, ha másért nem, legalább a gyermekeinkért tudnánk jobb kereszténynek lenni. (Ravasz László)