Dávid bemegy a sátorba, leül, és kifakad belőle a szerető apa (Isten) előtt ülő gyermek (Dávid) tiszta, szép hálaadása: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?"
Figyeltétek? Én több helyen is leellenőriztem, hogy jól olvastam-e, így fordították-e Dávid mozdulatát, de még a párhuzamos feljegyzésben, Sámuel második könyvében is ezt találjuk: Dávid „leült" az Úr színe elé! Nem „letérdelt", nem „leborult", hanem: „leült"! Érzitek ennek a jelenetnek a nagyszerűségét?
Dávid, a legmélyebb tiszteletadás mellett is természetesen viselkedett. Nem akarom túlfokozni a képzeletünket, de én biztos vagyok benne, hogy Dávid azt érezhette Isten jelenlétében, mint ma, az a gyerek, aki bekopog az apukájához, leül mellé és azt mondja: Apu, szeretnék mondani valamit!
A mi, Jézusban Atyánkká lett Istenünk, Dávid őriző Pásztora, ezen a kis jeleneten keresztül, valami olyan hangulatba enged betekintést, amit, mi, komor reformátusokként azt hisszük, hogy nem élvezhetünk! Nem viselkedünk természetesen! Pedig: megtehetnénk!
Ezért halt meg Jézus! Miért fosztanánk meg magunkat az Istennel rendezett kapcsolat felszabadult örömétől?
ÜLJÜNK hát oda az Atya lábaihoz, és rosszalkodó, de bocsánatot kérő gyerekekként, beszélgessünk vele – minél gyakrabban! (Kereskényi Sándor)
A nap gondolata:
A lélek legmélyének békéje érdekében vállalni kell a lélek felszíni rétegeinek viharait. (Dévény István)
|
Ez a blog Katona Béla református lelkész és csapatának üzeneteit tartalmazta. Az utolsó Napi Igés üzenet 2020. július 24-én jelent meg
Keresés ebben a blogban
2015. november 10., kedd
2015-11-10
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése