2016-10-02

Azután az asszony fiút szült, és elnevezte Sámsonnak. A gyermek felnövekedett, és megáldotta őt az ÚR. (Bír 13,24) Amikor Lehibe ért, a filiszteusok ujjongva mentek eléje. De megszállta az ÚR lelke, és olyanná lettek karján a kötelek, mint a tűz égette lenfonál, úgyhogy a béklyók lemállottak a kezéről. (Bír 15,14) Ezt mondta Delila: Jönnek a filiszteusok, Sámson! Ő felébredt álmából, de azt gondolta: Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam! - mert még nem tudta, hogy elhagyta őt az ÚR. (Bír 16,20)         Anyja méhétől fogva áldott növekedés, aztán az Istentől megszállt lélek ereje, és… vége. Isten elhagyta Sámsont. Sámson, megvakítva, az újra kinőtt hajával még elkövetett egy öngyilkos merényletet. Dágón istenség templomában mutogatták a filiszteusok. A híres zsidó tehetetlenségén szórakoztak. A csarnok tele volt férfiakkal és asszonyokkal. Akik nem fértek be, további háromezer férfi és nő a tetőn mulatott. Sámson, a kezét markoló fiútól azt kérte, hogy hadd támaszkodjon neki a templomot tartó két oszlopnak. Aztán az Úrhoz fohászkodott. Erőért. Hadd álljon bosszút a filiszteusokon. Itt már nem olvassuk, hogy „megszállta az Úr lelke". Nem. Isten már elhagyta Sámsont. Ereje volt, de Istene már nem. Ő maga is áldozattá vált, azokkal együtt, akiket megölt. Sámson története ijesztően szomorú példája az előtte, és utána élt, Isten akaratából indított, megáldott; lelkével felruházott, majd az Úrtól eltávolodó életeknek. Mert az kerül igazán távol Istentől, akit Ő, az Úr hagy el. És az már visszafordíthatatlan. Sámson nem gondolt arra, hogy Istennek bármikor jogában áll azt mondani: megelégeltem. Ne az én türelmemmel éljen vissza; ne velem szórakozzon Sámson, hanem mostantól azokat szórakoztassa (a filiszteus Dágón templomban), akiktől éppen vele, a neki adott áldással, erővel akartam megszabadítani a népemet. Felnőtt férfiként húsz évet adott neki az Úr. Addig volt Izráel bírája. Húsz éve volt arra, hogy azt tegye, és úgy tegye; amire, és ahogyan elhívta az Úr. Ha el tudunk gondolkodni ezen, akkor még van időnk... (Kereskényi Sándor) A nap gondolata: „… nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. … nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az éltünk legvalódibb része…" (Farkas József)