2016-10-30

„Vessződ és botod megvigasztal engem." (Zsoltárok 23:4) Ez talán a "nem szeretem rész". Szeretjük Istent egy kedves, őszhajú és -szakállú nagyapónak elképzelni, akinek a zsebében mindig van némi édesség, hogy megjutalmazza vele kedvenc kis unokáit. De azt a gondolatot már nem szeretjük, hogy Isten fegyelmez is minket. Nem szeretünk azzal se szembesülni, hogy a tetteinknek és bűneinknek következményei vannak. Pedig Isten szeretete abban is megmutatkozik, hogy amikor rossz irányba indulunk, akkor szelíden oldalba vág a pásztorbottal, hogy a helyes ösvényre visszatérjünk. Ő nem közömbös irántunk, heves érzelmeket vált ki belőle az, ha rossz útra térünk, ezért minden tőle telhetőt megtesz, hogy tudassa velünk, melyik irányba kell visszatérnünk. Rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e a hangját, megérezzük-e a bőrünkön a pásztorbot érintését, és engedünk-e az ösztönzésének, hogy megtérjünk. (T.S.K.) A nap gondolata: Nem azok az emberek tudták a legtöbb erőt és örömet önteni társaikba, akik nem szenvedtek soha, hanem azok, akiknek lelkében oly öröm volt, hogy azt a szenvedések el nem nyelhették. (Fosdick)