2017-03-03

Tizenkét éves volt Manassé, amikor uralkodni kezdett, és ötvenöt évig uralkodott Jeruzsálemben. Azt tette, amit rossznak lát az ÚR, olyan utálatos dolgokat, mint azok a népek, amelyeket kiűzött az ÚR Izráel fiai elől. (2Krónikák 33:1-2)   Nem esett messze az alma a fájától – tartja a mondás arra az esetre, amikor a gyermek szülei nyomdokába lép. Bármilyen értelemben. Manassé uralkodása kapcsán is azt lehet mondani, hogy nem mindenkire igaz ez a gondolat. Egy darabig legalábbis biztosan nem volt az. Ugyanis Manassé apja, Ezékiás király után következett a trónon, de mintha a gyermek nem is ismerte, nem is látta volna azt, ahogyan az apja vezette Isten rábízott népét. Két jellemző momentumot hadd emeljek ki Ezékiás életéből: „Azt tette, amit jónak, helyesnek és igaznak tartott Istene, az ÚR. Minden munkáját, amit az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és a parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki." (2Krón 31:20-21) Amikor pedig az asszír király megtámadta az izraelieket, így biztatta a harcosokat: „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek, és ne rettegjetek az asszír királytól, meg a vele levő egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, mint ővele. Ővele emberi erő van, mivelünk pedig Istenünk, az ÚR, aki megsegít bennünket, és velünk együtt harcol harcainkban." (2Krón 32:7-8) Mindkét leírás rövid tanúbizonysága annak, hogy Ezékiás király Istenben bízva élte az életét és vezette a népet. Ehhez képest az utána trónra kerülő fia, Manassé éppen az ellenkezőjét tette. „Azt tette, amit rossznak lát az Úr…" – olvassuk róla az alapigében. Ez a kétféle minősítés olvasható a Királyok és a Krónikák könyveiben Isten népének uralkodóiról: vagy azt tette, amit jónak lát az Úr, vagy azt, amit rossznak. Mielőtt azonban könnyedén hátradőlnénk, és valamilyen módon nyugtáznánk a királyok minősítését, arra kérek mindenkit, hogy próbáljuk meglátni a saját életünket az Igének ebből az irányából. Amit teszünk, azt jónak vagy rossznak látja az Úr? Legyen szó a családunk, a munkahelyünk, a lakóhelyünk vagy éppen a gyülekezet összefüggésében. Persze óvok mindenkit, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítsunk önmagunknak, de attól is, hogy alábecsüljük önmagunkat. Felelősek vagyunk azért, amit ránk bízott az Úr. Ez tűnhet számunkra kicsinek, vagy éppen soknak, a felelősség a mienk. A nap gondolata: Nem helyzetváltozásra, hanem a szív megváltozására van szüksége a bűnösnek. (Spurgeon)