Felemelni a másikat
Péter ekkor így szólt hozzá: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!" És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája. (ApCsel 3,6-7)
Egy sánta állítja meg Pétert és Jánost. A sánta ember tehetetlen, másoknak kiszolgáltatott. Terveket nem szőhet, álmai nemigen lehetnek, az történik vele, amit az a félmondat árul el, hogy „mindennap le szokták tenni". Mi mást tehetett, mint amit mindig szokott, alamizsnát kért a templomba lépőktől. A sánta nem reméli félresikerült élete megváltozását, a gyógyulását, csupán segélyt kér. Nekünk sem a gyógyulás, az egyház, a templom fontos, csak az alamizsna? Az határozza meg a mi mindennapjainkat is, hol és kihez fordulhatunk sántaságunkban alamizsnáért? De figyeljünk föl a tudósítás azon elemeire is, hogy ez a földön kuporgó, másoknak kiszolgáltatott ember mégis „felnézett rájuk", vagyis felfigyel a két közeledő emberre, és „remélve" kér tőlük valamit. A maga részéről ennél többet nem is tehet.
Péter és János nem vonakodott segíteni, és mai értelemben nem az anyagi életet, a gazdaságot, vagy az egészségügyi ellátást, az adórendszert módosították, hanem valami egészen mást cselekedtek. De cselekedtek, válaszoltak a megszólításra!
Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj! Péter csaknem lehetetlent kér a sánta embertől. S nemcsak szólt, hanem azonnal cselekedett is, segített is, hiszen megfogta és felemelte a rájuk figyelő embert. Ahogy Péter fölemelte a sántát, úgy a mi mosolyunkkal, egy-egy jó szóval vagy éppen beszédes hallgatással erőt adhatunk azoknak, akik a mai világban a hatalmasoktól, az éppen arra járóktól csupán alamizsnára várnak, mert nem is sejtik, hogy több vár rájuk Krisztusban. (Prókai Árpád)
A nap gondolata:
Járj derűs, mosolygó arccal, és figyeld, mi történik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése