2020-07-02

Békesség Istennel

„Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által."

(Róma 5,1)

Egyszer az egyik diák valami súlyos vétket követett el az iskolában. Amikor az igazgató fülébe jutott a dolog, éktelen haragra gerjedt, magához hívatta a diákot, és azt forgatta a fejében, hogy kicsapja a tanulót az iskolából. A diák vétkének következményeitől és az igazgató haragos tekintetétől, nagy félelemmel a szívében várakozott a folyosón. Amint így várakozott ismerős léptek közeledése hallatszott a folyosón; az osztályfőnöke volt az.

• Te mire várakozol itt ilyen kétségbeesetten? – kérdezte az osztályfőnöke.
• Sajnos nagy bajt okoztam és valószínű ki is csapnak majd ezért az iskolából. Higgye el tanár úr, nagyon bánom már, amit tettem, de megtörtént nem tudok rajta változtatni.

Az osztályfőnök, ahogy végignézett diákján megesett rajta a szíve; bekopogott az igazgatói iroda ajtaján, majd néhány perc múlva, amikor kijött, odament hozzá, vállára tette a kezét és mosolyogva a szemébe nézett és ennyit mondott:

• El van rendezve az ügyed.

Ezekre a szavakra a fiú szemében megcsillantak a hála könnyei, szívébe béke és nyugalom áradt, szinte szárnyalni tudott volna örömében. 

Mai Igénk azt a gondolatot viszi tovább, amit a Római levélben Pál apostol előzőleg fejteget a megigazulás témájában. Előzőleg kifejti a hitből való megigazulás mibenlétét, mai Igénkből pedig megláthatjuk a megigazulás gyümölcseit. „…békességünk van Istennel…" Ennél tömörebben és ennél szebben nem lehet kifejezni azt az örömöt, amit a megigazulás egyik gyümölcse hozhat az ember életébe, ami egy megigazult ember száját elhagyhatja. Az apostol arról az örömről tesz bizonyságot, hogy milyen jó Jézusé lenni, milyen felszabadító érzés Istennel megbékélt kapcsolatban élni. Olyan valaki mondja ezt, aki maga is átélte azt, hogy milyen önigazult emberből megigazult emberré válni, milyen felszabadító érzés olyan életszövetségben élni és szolgálni, amit Krisztus befogadása, az általa kapott kegyelem elfogadása által átélhet az ember. Átélte azt, hogy amikor a találkozásban meg tudott nyílni önigazult szíve a feltámadott Krisztus számára, hittel befogadta a Krisztus által véghezvitt megváltást. Megértette, hogy aki szól hozzá az az Isten aláhajló szeretetének hangja, aki által békességünk lehet Istennel és üdvösségünk lehet általa. Átélte azt, hogy mit jelent az, amikor a bűnös ember kegyelmet nyer, befogadásra talál, és elveszíti önmagát, hogy éljen tovább benne Krisztus. És ott ebben az életre szóló találkozásban a nyugtalan szívű apostol nyugalmat talál. Neked volt-e már ilyen találkozásod az élő Úrral? Nyugtalan szíved rátalált-e már arra a fajta nyugalomra, amit Krisztusban lehet megnyerni?

Az én életemben ez a békesség akkor következett be, amikor a szívembe hasított az a felismerés, amit egyik református énekeskönyvi énekünk így fogalmaz meg: „ Mind, ami kín, s ütés ért, Magam hoztam Reád; :/: Uram, e szenvedésért Lelkemben ég a vád. Feddő szót érdemelve itt állok én, szegény, S kérlek, lelked kegyelme Sugározzék felém. Mikor az üzenet eljutott a szívemig, úgy mondtam ki ezeket a jól ismert szavakat, mintha először hallanám, imádsággá lett a szívemben és bűnvallássá, mindeközben nyugtalan szívem végre békére lelt.

Bármit is tartogat a jövő, lehetséges aggodalom és félelem nélkül, lelki békességben élni. Ő azt ígéri, ha behívod az életedbe, „bemegy hozzád és veled vacsorál" és benned fog lakni, örök életet ad neked.

(Szerencsi Imréné, Kisléta)

A nap gondolata:

Isten nem vesz el minden gondot az életünkből – legalábbis nem olyan gyorsan, mint ahogy azt mi szeretnénk – de békességet ígér mindezek közepette.