2015. március 5., csütörtök

2015-03-05

„Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt. Intelmeket írt Jákób elé, tanítást adott Izraelnek, és megparancsolta őseiknek, hogy adják azokat tovább utódaiknak. Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait." /Zsolt 78,3-7/
Igeversünk a tanulás folyamatát hozza elénk. Amikor egy gyermek jövőjéről beszélünk, hogy vajon mi lesz belőle, mivel fog foglalkozni, mire lesz tehetsége, akkor azt mondják a hozzáértők, hogy mindez két fontos dologtól függ: egyrészt a génektől, hogy mit öröklünk a szülőktől, felmenőktől. Másrészt pedig függ az úgynevezett szocializációs körülményeinktől, hogy mit tanulunk meg, mire tanítanak meg, milyen családba érkezünk, milyen iskolába járunk, milyen emberek között nevelkedünk. 
Nem lehet eléggé hangsúlyozni ebben a folyamatban a család szerepét. Hogy otthon mit tartunk fontosnak megtanítani gyermekünkkel; hogy csak leültetjük-e a gyermeket a televízió, a számítógép elé, azokra bízva a nevelés folyamatát, vagy időt szánunk rá, hogy meséljünk, tanítsunk a gyermeknek családról, ősökről, szokásokról, hagyományokról. Olyan láncolat ez, az ősöknek, az ősöktől örökölt tudásnak láncolata, mely kizárólag rajtunk múlik, hogy életben tartjuk vagy megszakítjuk. Hány ősi mesterség, alapvető tudás veszett már így el, csak ezért, mert már nem volt, aki szükségét érezte volna, hogy megtanulja, vagy mert nem volt már olyan, aki szükségét érezte volna, hogy továbbadja.
A Biblia azt mondja, a hit is egy ilyen ismeret, amely az ősök láncolatában, nemzedékről nemzedékre öröklődhet tovább. Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk… nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek… Sok mindent meg lehet tanítani és tanulni az iskolában, akár hittanórák, hit- és erkölcstan órák keretében, de az otthon látott, hallott példát, a szülők által fontosnak tartott és átadott ismereteket sem pótolni, sem helyettesíteni, sem felülértékelni nem lehet semmilyen intézményben. És hiába teszünk szert újabb és újabb ismeretekre, a könnyebb boldogulás érdekében, vannak olyan évezredes múlttal bíró tudások, ismeretek, melyek sokkalta inkább szükségesek testi-lelki egészségünkhöz, mint bármely gyakorlati tudás, vagy idegen nyelv, szakma elsajátítása… /Gyallai Henrietta/

A nap gondolata:

 Mindig tud adni, akinek a szíve tele van szeretettel. A szeretethez nem kell erszény.

2015. március 4., szerda

2015-03-04

„Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" /Róma 8, 31/   
Gyerekek, fiatalok körében divat, hogy különböző könyveket minél tömörebben, zanzásítva ismerjenek meg, éppen csak a lényegi tartalmát, hogy minél kevesebbet kelljen olvasni. Ilyen letömörített formában egy könyv egészének szépségét megismerni nem lehet, de egy-egy jól kiemelt mondat a lényeget visszaadhatja.
Ha a Bibliáról, mint könyvről beszélünk, akkor az előttünk álló ige egy ilyen lényegi mondat. „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" A Magyarországi Református Egyház címerét, ha megnézzük, ezt az igét láthatjuk felírva (Károli-fordítás szerint: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?". Egyházunk lényegét, történelmét, múltját, jelenét, jövőjét összegzi, és alapjaiban véve meghatározza ez a mondat.
Úgymond templomos, idős emberektől, bujkálást, háznál titokban tartott vallási összejövetelek, igei alkalmak valóságát megélt emberektől, többektől hallottam, hogy ezt az egyetlen igét szinte memoriterként mondogatták újra és újra börtönben, fogságban, pártirodában, éveken, évtizedeken keresztül: „ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?"
Ha valakinek teljesen idegen terület a Bibliának a világa, de szövegéből csak néhány igét szeretnénk a szívére helyezni konkrétan, akkor az egyik biztosan ez legyen.
Ha pedig az élet fontos fordulópontjainál azon tűnődünk, hogy szívünk jókívánságait miképpen tömörítsük bele egy mondatba, akkor hittel élő emberként ez az Ige mindenképpen egy biztos útravaló, hiszen magába sűrít oly sok mindent.
Hiszen hitvallásként mondhatjuk ennek a néhány szónak segítségével, hogy ha a gondviselés Istenének kezében tudjuk életünket, akkor békés és nyugodt szívvel vallhatjuk: nincs, ami ellenünkre lehetne, nincs, ami ártalmával bánthatna. Azt senki nem ígérheti, a Szentírás sem teszi, hogy földi utunkon ne kellene számos leselkedő veszéllyel szembenéznünk, vagy olykor ne érne utol bennünket ilyen-olyan baj. A hívő embernek is ugyanúgy meg kell járnia a sötét völgyeket, mint a napsugaras hegycsúcsokat, a próbákat elkerülnünk nem lehet, ahogy szép lelki énekünk fogalmazza:
„Az élet száz veszély, én lelkem mégse félj,
míg ő hord karjain, hű Mestered!
Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled,
töröld le könnyedet, Jézus szeret!"
Igen, ha biztos fundámentumra építjük életünket, és hitvallásként jegyezzük meg a szavakat: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" - akkor bátor szívvel vallhatjuk: a minden kegyelemnek Istene vezetni fog minden körülmények között! /Gyallai Henrietta/

A nap gondolata:

Isten ellenségének tekint, míg nem leszünk barátai. (Spurgeon)

2015. március 3., kedd

2015-03-03

„…Mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." (2Kor 4,18)
Reformátusoknál nem szokás, hogy bármilyen jellel, öltözettel hirdetnénk magunkról hitünket, vallásunkat. Nem használjuk olyan értelemben a kereszt szimbólumát, mint a katolikusok, nem hiszünk a tárgyak kiábrázolásában, nincs a homlokunkra írva keresztyén voltunk. Vannak szimbólumok, melyeket használunk: például a csillag a református templomok tetején, a kakas vagy a kehely szimbóluma, de személyes, mindennapi életünkben, nincs általános érvényű megjelenése református voltunknak.
Első ránézésre rejtve van, láthatatlan akár a keresztség pecsétje, akár a krisztuskövetés ténye.
Második ránézésre azonban, úgy gondolom, látható mindez, pontosabban fogalmazva: jó, ha észrevehető. Egy felnőtt embernek a viselkedésén, szavain, embertársaihoz való viszonyulásán, indulatainak kezelésében, béketűrésének szintjén: igenis jó és kell is, hogy látható formát öltsön: ez az ember megtért, Isten parancsolatai szerint élő ember, aki a megszentelődés útján jár. Azt szoktuk mondani, hogy egy kocsisnál a lova az első, aki észreveszi, hogy a gazdája megtért. Vagyis: megtért, hívő emberként, Krisztus elhívásának pecsétjét magán hordozva másképpen szól, mondatait másképpen fogalmazza meg, máshogyan viszonyul a megbocsátás kérdéséhez.
Testünket, környezetünket szeretjük ideig való, szemet gyönyörködtető ékességekkel díszíteni, hogy lássék rajtunk jó ízlésünk vagy éppen társadalmi hovatartozásunk. Mennyire nagyon be tudjuk csapni egymás érzékeit, hatalmas színészként eljátszva nap mint nap, hogy többek és jobbak vagyunk, mint amit lényegileg rejtünk. Látható és ideig való ékességeink azonban minden esetben elrongyolódnak, megfeslenek, s előbb-utóbb kiütköznek alóluk hamisságaink.
Ezért hív bennünket az ige, hogy inkább fordítsunk figyelmet az Úrtól kapott örökkévaló szépségekre, melyek ékes öltözetként kísérhetnek egy életen át. Inkább öltsük magunkra a könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, és mindezek fölé pedig a szeretetet.
Ékesítsék a mai napodat ezen örökkévaló szépségek, hogy ne csak az emberek, de teremtő Atyád, Istened is jó tetszéssel tekintsen reád! /Gyallai Henrietta/

A nap gondolata:

Csak az parancsol biztosan, aki megtanult jól engedelmeskedni.

2015. március 2., hétfő

2015-03-02

„…Mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." (2Kor 4,18)
Mi emberek vizuális lények vagyunk, sokat adunk a látszatra, a látható dolgokra, a megjelenésre. Sokszor fogalmazunk meg ítéletet csupán egy öltözet, egy megjelenés alapján, és sokszor hisszük azt, hogy valami tetszetős öltözettel elpalástolhatunk lelki, jellembeli hiányosságokat.
Az ige azonban bölcsességre, bölcs látásra int bennünket, annak alapján, hogy Istenünk is, aki a szívek és a vesék vizsgálója, nem azt nézi, ami a szem előtt van, hanem ami a szívben van. „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan" –hangzik a Kisherceg híres mondata, Saint Exupery megfogalmazásában.
Ahogyan egy kisgyermeknél, aki még nem tudja egyértelműen kifejezni, jelezni, ha valami nincsen rendben, ha valami esetleg fáj, a szülőnek a felelőssége, hogy a látható jelekből következtetni tudjon a láthatatlanul meghúzódó okokra. Bölcsesség, értő figyelem, féltő szeretet kell hozzá, hogy ezeket az összefüggéseket észrevegyük. A test látása csak jeleket, tüneteket lát, de a féltő szeretet nem elégszik meg ennyivel, tudja, meg kell keresni a mélyben húzódó okokat is.
 Hiszen a belül, rejtve induló okok előbb-utóbb látható, érezhető, megtapasztalható formát öltenek. Igaz ez azokra a bizonyos belső, örökkévaló, lelki értékekre is, előbb-utóbb azok is valamilyen formában megnyilvánulnak, a szem számára is észrevehető formát öltenek.
Amennyiben a hitnek örökkévaló kincsét magadénak vallod, s vállalod a keresztyén – azaz krisztuskövető – nevet, azzal vállalod azt is, hogy bizonyos árulkodó jelekkel, tünetekkel gondolkodásra készteted környezetedet. Mikor kérdezte meg tőled utoljára valaki, hogy mitől lettél ennyire csendesebb? Miért nem morgolódsz annyit mostanában? Hová tűntek a cifra káromkodásaid? Mi történt a lelked mélyén? Észrevette már rajtad valaki is, hogy „hatalomátvétel" zajlott lelked mélyén, hogy Krisztus vette át az irányítást érzéseid, mondataid felett…?/Gyallai Henrietta/

A nap gondolata:

Csak az beszél biztosan, aki szívesen hallgat.

2015. március 1., vasárnap

2015-03-01

„…Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán… de én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! … Ezután elbocsátotta Józsué a népet, mindenkit a maga örökségébe." Józsué 24, 14. 15. 28
Úgy gondolom, ma mindannyiunk tapasztalása, hogy családjaink közösségére, összetartozására egyre erőteljesebben kell figyelnünk. Hiába az egyre modernebb utazási lehetőségek, az olcsó repülőjegyek és az igazán gyorsforgalmú autópályák, valahogy időnk és lehetőségünk mégis egyre kevesebb, hogy ezeket a földrajzi távolságokat le tudjuk győzni. És hiába vannak a zsebünkben a mindentudó okostelefonok és internetes lehetőségek, egy unokának a mosolyát, egy gyermeknek az ölelését pótolni nem lehet. Ma, amikor szinte minden magyar családra igaz, hogy valamely része, tagja a szülőföldtől távol szakadva, a világ más pontján keresi a boldogulást és a boldogságot, mindannyian tapasztaljuk, hogy milyen nehéz még egy ünnepnapon is összehozni a családot, akár csak a legszűkebb értelemben véve is.
Ezért fontos és szükséges, hogy egy családban, egy háznépben legyen összetartó erő, mely óv a szétforgácsolódástól; hogy legyenek együtt, közösen kimondott hitvallások, együtt felvállalt értékek, melyek a következő nemzedékeknek is irányt és utat mutathatnak. Hiszen a gyermekek még vajmi keveset értenek a világból, annak működéséből, ők arra fognak indulni, amerre mi indítjuk őket. Ahol pedig háznépként, családként ki tudják mondani, hogy én és az én házam népe az Urat szolgáljuk, ott van, ami összekössön határokon és generációkon átívelve is. Mert a láthatatlan Istennek szeretete megtanít távolságok dacára is érezhetően szeretni, és az Úrnak félelme megőrizhet az elviselhetetlennek tűnő aggodalmaktól, melyet számos – gyermekét, párját, unokáját messze engedő – emberen látok.
Bárhol legyen is otthonunk, lakóhelyünk, tudjunk Józsuéhoz hasonlóan emlékezni, hogy miként áldott meg bennünket is az Úr családként, háznépként; tudjunk hűségesek maradni nevéhez a mindennapok kísértései, kihívásai közepette is, akár idegen körülmények között is; és igyekezzünk családjainkra hitvalló szívvel, egy háznépként vigyázni, egy irányba, az Isten felé haladni.

A nap gondolata:

Csak az forog biztosan az emberek között, aki szívesen rejtőzködik.

2015. február 28., szombat

2015-02-28

„…Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán… de én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!" … Ezután elbocsátotta Józsué a népet, mindenkit a maga örökségébe. Józsué 24, 14. 15. 28
Mai világunk nyitott határaink egyik következménye, hogy családjaink – bár egy „háznépnek" számítanak – sokszor több ezer kilométernyi távolságokra kénytelenek élni egymástól. 
A fenti sorok az Ószövetség egyik legismertebb hitvallását hozzák elénk, melyet Józsué, mint családfő, és mint Izrael egészének vezetője fogalmaz meg: én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!
Nagyon fontos történelmi helyzetben hangoztak el ezek a szavak. A negyvenéves pusztai vándorlást követően, Mózes szolgálatának és életének ideje lejárt, az ígéret földjére már nem ő vezette be a népet, hanem fiatalabb szolgatársa, Józsué. Józsué pedig, amikor ott állt a határon, háta mögött a kérdésekkel, kételyekkel, reményekkel teli néppel, szemei előtt pedig Kánaán földje, az ígéret földje, az Úrtól ezt a biztatást kapta: „megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled az Úr, a te Istened, mindenütt, amerre csak jársz". Amikor pedig sikeresen elfoglalták Kánaán földjét, a harc nem ért véget. Sőt, ekkor jöttek a mindennapok harcai, küzdelmei: ellenállni az idegen népek idegen isteneinek, megőrizni az egy Istennel szembeni hűséget. Ebben a helyzetben áll Józsué a nép elé, a sikemi országgyűlésen, felidézi az Úrnak hatalmas tetteit, miképpen teremtette meg a világot, miképpen hívta életre őket is, miképpen vezette a népet, a családokat az ígéret földjéig. Inti a népet az állandó veszélyre, az Istentől való elfordulás, a hitetlenség, a bálványimádás, a szétszakadás veszélyére, de bátorítja őket: az Urat féljétek! És elmondja, ha máshogyan is tennétek, ha inkább a környező világ istentagadó életét akarjátok is követni: én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!
És aztán a gyülekezet háromszor is megfogadta: mi az Urat akarjuk szolgálni! Így kötöttek szövetséget az Úrral, majd bocsátotta el Józsué a népet, mindenkit a maga lakóhelyére. Nagy-nagy távolságokra éltek egymástól, ritkán és nehezen tudtak háznépként, családként találkozni, akárcsak ma családjaink. De a nagy távolságok ellenére is összekötötte őket az Isten szeretete, és ő általa, egymás szeretete és tisztelete. Ezek azok a láthatatlan szövetségek és kötelékek, melyek megőriznek bennünket szeretteink körében, bárhol is járunk a világban… /Gyallai Henrietta/

A nap gondolata:

Addig sohase lépj az emberek elé, míg előbb nem láttad Isten arcát. (Steinberger)

2015. február 27., péntek

2015-02-27

„Azután így beszélt az Úr Mózeshez: Mondd meg Áronnak és fiainak: így áldjátok meg Izrael fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!" /4Móz 6,22-26/
Ez az ősi áldás nem csak ezt kívánja: áldjon meg téged az Úr! Ennek a mondatnak a folytatását is jól véssük gondolatainkba: őrizzen meg téged! Nem elég az áldást venni és elfogadni, abban meg is kell maradni, meg is kell benne őriztetni. Minden közösségünkre igaz: őriznünk kell! Vigyáznunk kell családi kapcsolatainkra, amikor annyi széthulló családot látunk magunk körül. Őrizni kell nemzetünk szeretetét, amikor annyian keresnek és találnak távol boldogulást, boldogságot. És igen, őrizni, vigyázni kell az anyaszentegyházhoz való hűséget is. Sokan vannak, akik egy keresztség, esküvő alkalmával áldást kérnek családjuk, gyermekeik életére, de aztán elfordulnak az áldást adó és kínáló kéztől. Nem őriztetnek meg a kegyelem közösségeiben.
Ne csak öncélúan és egyoldalúan élvezd ajándékba kapott közösségeid áldását, légy ezeknek hűséggel szolgáló tagjává, hogy az Úr segítségével meg is őriztess ezekben a kötelékekben! /Gyallai Henrietta/

A nap gondolata:

 Az ember élete két részből áll. Az elsőben remélünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog életre. (Széchenyi István)