Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által. (Efézus 2,19-22)
Egység, összefogás, együvé tartozás… Olyan szavak ezek, melyeket a Szentírás nem a hangzatos, de sokszor üres, tartalom nélküli frázisok szintjén ad elénk, hanem a valós életben megvalósuló alapelvek szintjén. Beszél a lelki testvérek közötti összetartozásról akkor, amikor az egyházat és a gyülekezeteket úgy mutatja be előttünk, mint a Krisztus-test valóságát, amelyben mindenkinek megvan a maga, Istentől kapott talentumai által élhető feladata.
Úgy van szükségünk egymás támaszára, testvéri közösségére, miként testünkben szükség van a kezekre, lábakra, a legkisebb szerveinkre, minden sejtünkre… Ezért hamis az az állítás, amit sokan a magukénak vallanak: nekem van hitem, de nincs szükségem a gyülekezetre, nem igénylem a közösséget. Gyülekezet nélkül nem lehet együtt örülni az örülőkkel, és együtt sírni a sírókkal! Gyülekezeti közösség nélkül senki ne akarja megélni az apostolok örömét, amikor az ősgyülekezetben egy szívvel és egy lélekkel imádták az Urat, és szolgálták a felebarátot! Sem a televíziós, sem a rádiós istentisztelet nem fogja megadni ennek áldását! Sem a karosszékben, sem vasárnap délelőtt a fakanál mellett állva! Még ez a mostani igeolvasásod sem adja meg ennek az áldásnak örömét! (Gyallai Henrietta)
A nap gondolata:
A szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia. Senki sem téríthet el engem ettől a meggyőződéstől, mert a tapasztalás tanított meg rá. (Gandhi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése