Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. (Máté 5:5)
Néhány hete különös küldetést bízott rám az Úr. Lelkészbarátommal meglátogattunk egy Szabolcsban élő lelkészcsaládot. A nyugalmazott Isten-szolga hat fiúgyermeket nevel a feleségével együtt. Ami ott fogadott, szavakkal elmondhatatlan és lefesthetetlen. Bár hatalmas, de régi épület, omladozó, vakolatlan falak, burkolatlan „padló” - földtalaj, az évek alatt a nyirkos helyiségben tönkremenő, valamikor új bútorok…
Fogyóban lévő fa és szénpor, egy árván álló majdnem teljesen üres stelázsi és hűtőszekrény. A víz elvitte a kert, különösen is az összes burgonya termését. Saját kézzel készített ablakok nylonnal(!) behúzva, és van egy, a gyermekekkel együtt dagasztott, sárból készült vályogház, mely menedéke néhány tyúkocskának…
Nem ragozom tovább. Egy lelkészcsalád helyzetéről szóltam, és nem a 19. századból, hanem 2011. januárjából. Az a szó, hogy embertelen és méltatlan, nem tudja visszaadni a körülményeket.
De a beszélgetés hangulata sem volt mindennapi. A nyugalmazott lelkész békés, és kiegyensúlyozott, felesége módfelett reménykedő és bizakodó volt. „Isten mindent kiparancsol…” A kb. 6 éves, legkisebb fiú, kérdéseimnél bátran nézett apukájára és tisztelettel mondta: „Igaz, édesapa…?” Nem volt panasz, sem méltatlankodás; magyarázkodás, vagy felelősök keresése. Nyoma sem volt az indulatnak, vagy a keserűségnek.
De volt valami, amin hitem, és az élettel kapcsolatos minden felfogásom – fájdalmam és szükségem – megmérettetett, mert az a romház – csordultig volt szelídséggel!
Ez a szabolcsi „prédikáció” mélyen megérintett és a lelkemet is teljesen átjárta. Isten szólt. És szól ma is: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Lovász Krisztián)
A nap gondolata:
Könnyebb bánni az emberekkel, ha az érzelmeikre hatunk, mintha ész érvekkel győzzük meg őket. (Paul P.Parker)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése