Keresés ebben a blogban

2012. március 5., hétfő

2012-03-05

Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. (1Thess 4:13)
Elveszíteni valaki szeretteink, a hozzánk közel állók közösségéből szomorúsággal tölti el lelkünket. Mintha ez baj lenne az Ige szerint. Nem, ez nem baj, hiszen érző lények vagyunk mindnyájan, és ez alól a hívő ember sem kivétel. Akkor mire gondol valójában mai Igénk? Arra, hogy szomorúság és szomorúság között különbség van. Létezik ugyanis egy reménytelen szomorúság, mely úgy gondolkodik, amikor meghal valaki, hogy ennyi az élet, kész, vége. A másik fajta szomorúság viszont reményteljes. Van élet a halál után, Isten Jézusban feltámadást, örök életet, üdvösséget ígért övéinek. Ha a hívő veszít el valakit, akit szívében hordozott, szintén megszomorodik, bánat járja át lelkét, könnyeket hullat, de mindezt a boldog feltámadás és viszontlátás reményében teszi. Ismeri a vigasztalás forrását: az örökkévaló Istent. Vajon Benne keressük és találjuk meg vigaszunkat?

A nap gondolata:
Nem elég Istent megismernünk, engedni kell, hogy Ő éljen bennünk. (Kapi)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése