Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól. (Péld 22:6)
A közelmúltban megismerkedtem egy értelmiségi fiatalemberrel, aki elmondta, hogy milyen nagy szerepe van a nagyszülőknek a gyermekek hitéletében. Elmondta, hogy az ő szülei a nagyszülőktől kaptak jó példát a hit gyakorlására, ő is nagyszülei által került közelebb Istenhez és az egyházhoz, de, hogy majd az ő gyermekével miképpen lesz, azt nem tudja. Teljesen megdöbbentem. Hiszen bennem az a kérdés ütött szöget, hogy és hol vagyok én, a szülő? Én ennyire nem érzem, hogy az Isten mit bízott rám, hogy nekem mi a feladatom a családomban? Azt várom, hogy majd a nagyszülők által kerül közelebb valamelyest Istenhez, egyházhoz a gyermekem? Természetesen öröm és boldogság, ha vannak a családokban Istent ismerő, Hozzá imádkozó nagyszülők, akik az unokáikat megtanítják imádkozni, elviszik a gyülekezet közösségébe, annak gyermekalkalmaira. És ha valakinek nincs? Hol van a személyes felelősségem az Úr által rám bízott családtagjaim felé?
A nap gondolata:
Az imádságban használt bő beszéd nem más, mint egy nyomorúságos fügefalevél, mellyel az ember lelkének mezítelenségét igyekszik eltakarni. (Spurgeon)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése