Akik bálványokhoz ragaszkodnak, mind szégyent vallanak, mert maguk a mesterek is csak emberek. (…) Aki hamuban gyönyörködik, azt félrevezeti a saját megcsalt szíve. (Ézsaiás 44:11.20.)
Isten szemben a bálványokkal „Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.”/Zsolt. 23,2/ Ő nem a semmit sem érőt kínálja nekünk, hanem az osztályon felülit. Mindig többet és nagyobbat, mint amit én el tudok képzelni Őróla. Tehát ne a látásomat, ne az akaratomat, sajátos képzelgésemet, hanem a hitemet kezdjem el használni.
A hitemet, mely egyértelműen tanúsítja azt, - ha nem a magam módján „vallásoskodom”, - hogy Isten nem valahol a sor végén kap helyet bennem, hanem a legelső pozícióba kerül. A szívemet ugyanis nem bálványgyártásra kaptam, hanem arra, hogy az Úré legyen! „Szívemet hozzád emelem és benned bízom Uram” mondja a 25. zsoltárunk első verse.
Testvér! Isten nélkül, feloldódás és halál vár az emberiségre. Ránk, akiknek állítólag nincs képünk Istenről. De ez tényleg így van?
Nem! Mert ez az utolsó helyre száműzött Teremtő, az idők teljességében megjelent Fiában, Jézus Krisztusban, láthatóvá lett és én a Bibliából - Isten kijelentéséből - láthatom meg Őt. Akkor is, ha gyászolok, ha támadnak és akkor is, ha emberileg nincs kiút az életemben. Akkor is! Mert én nem hamuban, hanem az Úrban gyönyörködöm, akiről tudom, megadja szívem kéréseit! (Lovász Krisztián)
A nap gondolata:
Önmagunk megüresítése nem abban áll, hogy olykor-olykor hajlandók legyünk valami gyöngeséget elhagyni, hanem abban, hogy a fejszét saját énünk gyökerére vessük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése