…minden tekintetben ő legyen az első… (Kol 1:18)
A közelmúltban Erőss Zsolt hegymászó tragikus esete sokakat késztetett véleményformálásra. Nem tudom, hogy te hogyan látod ezt a tragédiát. Egyházi kommentárokat, véleményeket is olvastam a közelmúltban e téma kapcsán. Megosztja a közvéleményt rendesen az ő esete. Küldetése volt? Ilyen az igazi férfi? Vagy felelőtlenséget csinált? Általában ez a három gondolat jellemzi a véleményformálókat. A magam részéről az utóbbit gondolom. A fontossági sorrendet kell ugyanis helyesen megválasztanunk életünkben. Melyik a fontosabb: megmászni a világ egyik legmagasabb hegycsúcsát vagy felnevelni a gyermekeimet? Érthetjük a hegymászásban rejlő kihívást, még ha sokunkat egyáltalán nem is érdekel a hegymászás, mert nem dobogtatja meg a szívünket, de nem fontosabb és nagyobb kihívás gyermeket nevelni? Nem hatalmas kihívás aktívan jelen lenni egy családban, mint férj és apa? Én nem ítélkezni szeretnék, mert nem is tehetem meg, tudom, ez Isten dolga. De melyik a nagyobb kihívás: megmászni egy 8.000 métertől is magasabb hegyet vagy jó házastársnak és szülőnek lenni? Az előbbi tagadhatatlanul híressé tehet valakit, az utóbbit nem sokan látják, de életeket formál. Hosszú távon. Ehelyett megözvegyült egy fiatal feleség és apa nélkül maradt egy 1,5 és egy 4 éves gyermek. Egy rossz fontossági sorrend következtében.
Ma is sokan eltévesztik a fontossági sorrendjét életüknek. Más kihívást keresnek és elhagyják házastársukat és gyermekeiket. Pedig valakiknek mi jelentjük a világot… „A boldog házasság életünk fő műve kellene legyen. De miért nem az?” – tette fel a kérdést valaki. A boldog család is lehetne életünk fő műve. De miért nem az sokak számára? Mert mást, többet, nagyobbat akarnak felmutatni, de az ilyen embereknek legtöbb esetben romokban hever a családja, a házassága. Tényleg megéri?
A nap gondolata:
Az imádság nélkülözhetetlen a személyiség legteljesebb kifejlődésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése