2016-01-25

„Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre!" (Zsolt 90,1b) Mózesnél ez az Ige valóság volt. A pusztai vándorlás idején csak sátorban lakhattak, a sátrat magukkal kellett hordozniuk mindenhova. Mégis sokat jelentett az a menedék, amit a sátor nyújtott. Az éjszaka sötétjében, a vadak ellen, az eső ellen jó menedék volt a sátor. Bárhová mentek ezt a sátrat magukkal vitték, s ahol megpihentek, ott mindjárt felállították. A sátor és a nép elválaszthatatlanok lettek egymástól. Egy dolgot azonban nem szabad félreértenünk. Izrael népe ugyan maga hordozta a sátorát, de én nem hordozhatom Istent, hanem Ő hordoz engem. Olyan hajlék Isten, aki magával hordozza a lakóját. Olyan hajlék Isten, amilyen hajlék volt a bárka Noé számára. A bárka hordozta, és mentette meg Noét. Így hordoz engem is az Úr Isten ebben a bűnös, nyomorult, a Sátán igájában szenvedő világban. Ugyan itt vagyunk ebben a világban, de mégis Jézus Krisztusban kősziklára állva, megőriztettünk a gonosztól. De az árnyék is csak addig véd, amíg ki nem megyünk a napra! Ha lelépünk a kőszikláról, ha kilépünk, a hajlék ajtaján már ki leszünk téve az ellenségnek! Kérjük tehát az Urat, hogy legyen életünk hajlékává, rejtsen el bennünket önmagában, és hordozzon az Ő mentő szeretetében, mint a bárkában Noét. (Prókai Árpád) A nap gondolata: Hidd el, amit Isten mond, és nemcsak abban fogod örömödet lelni, amit Isten tesz, hanem boldog örvendezéssel tölt meg, ami Isten maga.