„Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?"(Rm 8:31)
A reformátussá érlelődő ember először konfirmációs fogadalomtételében könyörög azért, hogy Isten, akit elkezdett megismerni, lépjen be az életébe, és maradjon vele. Úrvacsorát vesz. Jézus megízlelteti vele a közösséget, ami a fiatal, vagy érett ember egyetlen, korábbi, bizalmi, vagy szeretet-kapcsolatához sem hasonlítható.
Aztán a konfirmandus (nem csak a gyermekkorú!) elfeledkezik az egészről. Eltűnik. Eltűnik a templomból, ami még nem lenne tragédia, ha nem száműzné az életéből Jézus tanítását és a Szentlélek emlékeztetését.
Egy idő után valami eszébe jut, mert jön az az életfordulat, amikor kiderül, hogy Isten elfogadta a döntését: a hátat fordítását, ezért nincs vele, ezért nem tart vele. Messziről figyeli. De ha Isten nincsen vele, akkor a hitét veszni hagyó ember képtelenné válik a védekezésre az őt ért támadásokkal szemben. Csupán azokkal az eszközökkel tud harcolni, amit az ellenfelei használnak. Lecsúszik arra a szintre, ahol azok vagdalkoznak.
A vereség súlyos lesz, mert azt hiszi, hogy neki tényleg azon a szinten, abban a sivár szellemi dimenzióban kellett csatároznia.
A jó hír: bármikor újra lehet kezdeni. Visszatérve a gyökerekhez. Odaformálódni. Reformálódni. Abba az állapotba, mely oda illeszkedik az Úrhoz. (Kereskényi Sándor)
A nap gondolata:
„… ha valóban meghallgatnánk a bennünk lakó Istent, meghallanánk, hogy a nehezebb út választására ösztökél. Ez azonban küzdelemmel és szenvedéssel járna. Időnként mindenki meghátrál attól, hogy ezt a lépést megtegye. Mint Ádám és Éva, minden elődünk lusta volt. Így az eredendő bűn létezik, és lustaságnak hívják." (M. Scott Peck)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése