2018-09-14

Isten változatlan szeretete 1.

A nép ismét perbe szállt Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek az URat? (2Móz 17,2)

Is­ten sze­re­te­te, Iz­rá­el gyer­me­ke­i­nek az Úr el­len va­ló zú­go­ló­dá­sa, lá­za­do­zá­sa el­le­né­re is változat­lan. Mi­lyen ál­dott ígé­ret, hogy eb­ben a sokar­cú ki­szá­mít­ha­tat­lan vi­lág­ban, Is­ten gyerme­kei an­nak ígé­re­tét, sze­re­te­tét bír­ják, aki­ben nin­csen még a vál­to­zás­nak ár­nyé­ka sem.

Igénk, a pusz­tai ván­dor­lás em­bert pró­bá­ló vál­sá­gos sza­ka­szát idé­zi. A nép elé­ge­det­len­sé­ge szin­te vé­gig­kí­sé­ri a negy­ven esz­ten­dő tör­té­né­se­it. Ez a nép úgy ér­zi, hogy a jö­vő ígé­re­te nem éri meg a sok szen­ve­dést, le­mon­dást, Egyip­tom olyan, ami­lyen, ki­pró­bálták biz­ton­sá­gát. So­kan fel­te­het­ték azt a kér­dé­st, amely ma is sok ember kérdése: érdemes‑e le­mon­da­ni va­la­mi­ről, a pil­la­na­tok ké­nyel­mé­ről, örö­me­i­ről, amit már is­me­rek, egy jö­ven­dő bol­dog­sá­gért, amit nem isme­rek?

A zú­go­ló­dás, az Is­ten gond­vi­se­lő sze­re­te­té­ben va­ló ké­tel­ke­dés oka eb­ben a tör­té­net­ben is, mint min­dig, va­la­mi­nek a hi­á­nya. Va­jon nem is­me­rünk ma­gunk­ra? Hi­á­ba mu­tat­ta meg Is­ten számtalan­szor az ese­mé­nyek fe­let­ti ha­tal­mát, sze­re­te­té­nek je­le­it, ez a nép úgy tesz, mint­ha nem em­lé­kez­ne a cso­dás sza­ba­du­lás­ra, a meg­éde­se­dett Má­ra vi­zé­re, a man­ná­ra.

Bár nem len­ne okuk ké­tel­ked­ni, még­is ál­lan­dó kí­sér­tést je­lent a víz hi­á­nya. A ví­zé, mely ott ak­kor nemcsak az élet jel­ké­pe volt, ha­nem va­ló­sá­gos fel­té­te­le. Va­la­hány­szor el­fo­gyott a víz, a jö­vő ígé­re­tét lát­ták meg­kér­dő­je­lez­ve. Mi­lyen rö­vid­lá­tó ez a nép, nem tud fel­te­kin­te­ni ar­ra, aki­től min­den sza­ba­du­lás, se­gít­ség jött, csak az or­ra elé néz, és ezért lát­ja min­den szen­ve­dé­se oko­zó­ját ve­ze­tő­jé­ben, Mó­zes­ben.

Hogy meg­vál­toz­na az éle­tünk, ha ko­mo­lyan tud­nánk ven­ni a Heidelbergi Kátét. El­ső kér­dé­sé­re adott feleletet, hogy min­den a mi ja­vunk­ra szol­gál: a hi­á­nyok, a pró­bák is, a ke­rü­lő utak is, a kes­keny ös­vé­nyek is. Meg­ta­nul­ni, hogy az élet for­rá­sá­hoz Is­ten nem­csak na­pos ol­da­lon, bő­vi­zű fo­lyók mel­lett ve­zet, ha­nem né­ha fé­lel­me­tes ko­pár szik­lák kö­zött, hogy óhajt­suk az Ő ve­ze­té­sét, szom­jú­hoz­zuk az élet­nek vi­zét. (Prókai Árpád)

A nap gondolata:

Mindig túl korán van ahhoz, hogy feladjuk. Addig soha nem vagy vesztes, amíg nem adod fel, és mindig túl korán van, hogy kilépj. Isten a nehéz időkben teszi próbára az állhatatosságunkat.