Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. (Mt 5:7)
A Zsoltárok könyvében a következőket olvassuk: Halld meg, Uram, hangomat – hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem! Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, ó Uram! Ne rejtsd el orcádat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene! Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem. …Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.” /27:7-10.13-14./
Tehát: Dávid király zsoltára megnyitja szemünket a látásra, szó szerint és átvitt értelemben is, azaz az irgalmasságról csak annak van, mert csak annak lehet fogalma, aki az Isten arcát keresi! Hiányzik nekünk ez az arc. Az az arc, mely Ádámnak is és Évának is, csak a puszta látványával oly sok erőt tudott adni. Erőt? Az életük értelmét! Ott és akkor még ők sem látták ezt be, de amikor megtörtént a bűneset, amikor valami eltakarta előlük ezt az arcot, megértették a Teremtő hatalmas ajándékát. Az Éden kertben történtek azóta is kísérik az emberiséget. Az ígéretes álom, ami egyébként valóság volt, hogy Isten és ember, kéz a kézben, arccal egymás felé haladtak, megsérült. Összetört. A bűn kíméletlenül összetörte. Azóta pedig az emberiség történelme arról szól, hogy ha már ezt az összetört képet nem is tudja összerakni, de erre az arcra rátalálni, ezen az arcon a mosolyt észrevenni, nem lehetetlen vállalkozás. Mert az, hogy a világ idáig elérkezett, ki tudja, hogy hány ezer, vagy millió év távlatába kell visszatekintenünk, de legyünk őszinték: ez nem a mi tehetségünknek köszönhető. Mindinkább annak, hogy még az édenkerti események után is voltak, akik az Isten arcát keresték. És meg is találták. Dávid, vagy korábban Mózes, később Ézsaiás, vagy Hóseás, emberi gyarlóságaik ellenére számtalan példát vonultatnak fel annak bizonyítására, hogy nem hagyta el Isten az ő népét. Mózestől azt kérdezte az Úr: „Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?... Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! /2.Móz33,14-15/ Tehát irgalomról beszélni csak az tud, akinek tájékozódása ellehetetlenedett, útján megtorpant, megoldást nem lát és elfogadja a felülről aláhajló isteni segítséget. Irgalmasság. Milyen gyönyörű kifejezés. Ha gondolatmenetünkbe akarom beágyazni, azt jelenti, hogy „arcot keresek”. Ha bárkinek az élete megtorpanni látszik is, semmi más nem segíthet rajta csak az, hogy megjelenik egy arc. Egy arc, melyet még a világ az első karácsonyig soha nem látott; egy arc, mely embereket hívott el, szavak nélkül ragadott és gyógyított meg, egy arc, mely véráztatta pillantással mentette életre az emberiséget. Egy arc, mely azóta is embereket érint meg. Mert a föld azóta ismeri még jobban az irgalmasság isteni vonalait. (Lovász Krisztián)
A nap gondolata:
Jézus nem annak lát bennünket, akik vagyunk, s akinek magunkat tartjuk, hanem a lehetőséget látja bennünk Isten ihletése, irányítása alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése