Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. (Máté 5:9)
A 7. boldogmondás megértéséhez bevezetőként álljon itt egy történet:
Rettenetes zaj volt az udvaron. A gyerekek játszottak. Hozzászokott már, de ezt az üvöltést és tombolást még az ő jámbor lelke sem tudta elviselni. Letette az újságot, a botja után nyúlt, és lassan lement az udvarra. Időbe telt, amíg a gyerekek egyáltalán észrevették, hogy ott van. Odajöttek hozzá, mert szerették, néha történeteket is mesélt nekik.
- Hát ti meg mit játszotok, amihez ekkora zaj kell? – érdeklődött.
- Háborúsdit! És ahhoz kell ám csatazaj is… - mondta az egyik kis kipirult arcú nebuló.
Elkomorult a tekintete, hirtelen a messzi múlt kitörölhetetlen emléke árasztotta el az udvart. Az a sztálingrádi tél … A repesz ütötte seb most még jobban fájt a testében …
Magához húzta és simogatta a kócos gyerekfejet. Hiába volt író, képtelennek érezte magát, hogy megértesse velük, a háború nem játék… Mentő ötlete támadt:
- Halljátok, mi lenne, ha a változatosság kedvéért békét játszanátok?! A gyerekek odavoltak az ötlettől, ujjongva rohantak, ki tudja hova.
Felmászott fájó lábával a lakásba, csak a teste ült a karosszékben, lelke messze járt… Kopogás nélkül csapódott fel az ajtó, hirtelen beömlöttek a gyerekek a szobába. Tanácstalan, kíváncsi, ragyogó szemekkel meredtek rá.
- Veletek mi van? – kérdezte a kis betolakodókat.
- Csak még azt tessék megmondani, hogy is kell azt a „békésdit” játszani?!
Nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen-e … (Marsak orosz író nyomán) (Lovász Krisztián)
A nap gondolata:
Ha nem mutatják ki a szeretetet, gyakran nem is érzik. (Shakespeare)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése