Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. (1Mózes 2:18)
Egy igen érdekes, és egyben tanulságos dolgot figyeltem meg munkám során. Arra gondolok, hogy a házasságkötésre készülő párok elképesztő alapossággal tervezik meg az esküvőjüket. Ez dicséret akar lenni, mert igaza van mindenkinek: tudni kell, hogy hány fő lesz jelen, milyen ruhát vesznek fel az ünnepeltek, mi lesz a menü, milyen lesz a csokor, hány órakor lesz a polgári és hánykor az egyházi esküvő... De vajon mekkora alapossággal készülnek magára a házasságra? Mert az esküvőre fantasztikus alapossággal készülnek és ugyanez igaz a házasságra is? Egyáltalán mit várnak a házasságtól? Konfliktusmentes, mindig minden rendben lesz életet várnak a házasságra indulók? Ezt én nem tudom, mert nem látok bele senkinek a fejébe, de az tény, hogy az élet nem ilyen. Készülni kellene az élet nehézségeire is. Hogyan? Olvastam a közelmúltban Levente Péter feleségének, Döbrentey Ildikónak a nyilatkozatát, aki azt mondta: „Házasságkötésünk előtt elképzeltem leendő férjemet esetleg egy baleset után kéz és láb nélkül. Vajon tudnám-e úgy, abban az állapotában is szerelmesen szolgálva szeretni? Hetekig vergődtem a választ keresve.” Egy ilyen gondolat segíthet tisztázni azt, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni a társamért, vagyis mennyire szeretem és mennyire tudom vállalni őt minden körülmény közepette…
A nap gondolata:
Szomorú lehet az ember, ha Istent nem érti meg, de sötét csak akkor, ha ellenáll Neki. (Zeller)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése