Jézus ekkor így szólt: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? (Lk 17:17)
Történetünk megdöbbentő valósága, hogy a tíz meggyógyult ember közül csak egy ment vissza hálát adni, köszönetét kifejezni. Ez annyira nem tűnik természetesnek, hogy hittanórán, amikor megkérdeztem a gyerekeket, hogy szerintük hány ment vissza Jézushoz, legtöbben azt mondták, hogy mind a tíz. Mikor látták rajtam, mert ingattam a fejem, hogy nem ez a jó válasz, akkor kilencet, nyolcat, hetet, hatot emlegettek. Majd valaki bekiáltotta, hogy csak egy, mire őt lehurrogták, hogy azért olyan kevés nem lehet. Pedig de: csak egy. Egyetlenegy ment vissza köszönetet mondani a gyógyulásért. Elképesztő csoda történt, hiszen a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő emberek meggyógyultak, újra egészségesek lettek, újra találkozhattak szeretteikkel, régi és mégis új életüket kapták vissza Jézustól. De megköszönni, hálát adni, csak egy jött vissza.
Mennyire igaz az, amit egy áhítatban olvastam, mely szerint, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan szeretnénk, könnyen „elővesszük” Istent, Őt hibáztatjuk, azt kérdezzük, hogy ezt hogyan engedheti meg? Amikor pedig jó dolgok történnek életünkben, akkor azt nem Neki tulajdonítjuk. Úgy gondoljuk életünk jó dolgairól, örömeiről, boldogságáról, hogy az jár nekünk, ahhoz nincs köze Istennek. De mit is mond a Biblia? Minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá… (Jakab 1:17) Ezt nem észrevenni tehát hálátlanság. Szoktunk ebbe a bűnbe beleesni?
A nap gondolata:
A kegyelem adományai azért nem áradhatnak reánk, mert háládatlanok vagyunk alkotójuk iránt, s nem viszünk mindent eredeti kútforrásukra vissza. (Kempis Tamás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése