Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. (Zsoltárok 32:2)
A bűn céltévesztés. De mi a cél? – adódik a jogos kérdés. Az emberi élet célja nem más, mint az, hogy Istennel szoros kapcsolatban, közösségben éljünk, Rá figyelve, az Ő vezetésének engedve éljük meg mindennapjainkat. Benne higgyünk, szeretetét tapasztalva azt másoknak is átadjuk, és embertársainknak bizonyságot tegyünk az Úrral való kapcsolatunkról. Cél az örök élet. Csakhogy a bennünk munkálkodó bűn az Úrtól való elszakadásra ösztönöz bennünket. Sőt, igazából nem is kell ösztönözzön, mert úgy születünk e világra, hogy Istenről semmit sem tudunk, vagyis lélekben nagyon távol vagyunk Tőle. Isten nélkül a szabadság, az önállóság, az önmegvalósítás vágya él bennünk. Sőt, olykor már az Urat ismerve is átjár bennünket az előbbi vágyak közül az egyik, vagy akár mindegyik. Nyilván más-más intenzitással. Éppen úgy, mint a bibliai leírás szerint a tékozló fiút…
Isten pedig megengedi, hogy nélküle éljünk, hogy Neki hátat fordítsunk, de ez valójában nem jó nekünk. Nem okoz tartós boldogságot az Úr nélküli élet. Akkor sem, ha a tékozló fiúhoz hasonlóan sok pénze van valakinek. Hiszen mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? – teszi fel a kérdést Jézus. Ugyanis nem visszük magunkkal a halálba a pénzünket. Még azok sem, akik mellé odateszik a koporsóba…
A nap gondolata:
A bűnnek csak addig van életereje, míg titkoljuk, de elveszti erejét, mihelyst a napvilágra hozzuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése