Keresés ebben a blogban

2013. szeptember 25., szerda

2013-09-25

Azt hisszük sokszor, hogy az az erős, aki küzd és győz, aki másokat maga alá gyűr, akit senki nem állíthat meg céljai előtt. Nem mindig van így, sőt. A következő történet is rámutat erre:
  Néhány évvel ezelőtt, a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.

Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
A nap gondolata:
Egyetlen ékességünk az legyen, hogy az Úr szemünkből előragyog. (Trudel)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése