Akik bálványokhoz ragaszkodnak, mind szégyent vallanak, mert maguk a mesterek is csak emberek. (…) Aki hamuban gyönyörködik, azt félrevezeti a saját megcsalt szíve. (Ézsaiás 44:11.20.)
Az a megállapítás miszerint van valami, vagy valaki, ami, vagy aki nagyobb az embernél, a legemberibb és a leghitelesebb. A néhány héttel ezelőtti dunai árvízzel kapcsolatban bennünk élhet a gondolat, hogy mennyire kicsi is az ember. Sebezhető, törékeny, múlandó. Ebben a sebezhetőségében indulna tehát tovább, de ugyancsak Kálvin szavaival, nem vezet út az embertől Istenhez…
Bennünk, a szívünkben mégis ott van egy sajátos istenkép megteremtése, gyártása. Olyat mondani Istenről, ami nem igaz. Olyat várni Tőle, amit nem ígért meg. Olyannak elképzelni Őt, amilyen nem is létezik.
Na ezért veszélyes azt kijelenteni, hogy a magam módján vallásos vagyok. A maga módján vallásos ember, alkot. Képzeleg, álmodik, szellemileg barkácsol, pontosan úgy, mint Ézsaiás korában a kézművesek, akik a választott nép körében is népszerű isteneket faragták.
A fát említi a szentíró. Azt, amelyiket igen széles körben lehet használni: tüzelésre, sütésre, világításra. A mester „istent is csinál belőle”. A sok közül, amire használható a fa, még esetleg istent is lehet faragni. Abból, ami marad a fából. A maradékból. Első a jóllakás és a melegedés, aztán a sor végén, ha úgy tetszik, jöhet még egy, mert istent is lehet csinálni belőle. A semmit sem érő fatuskóból, végül isten lesz. Szép. Jobb híján. Ha már másra úgy sem jó, akkor legyen belőle egy kezelhető isten(ke)… (Lovász Krisztián)
A nap gondolata:
Sokszor rosszat teszünk, és aztán még rosszabbal mentegetjük magunkat. (Kempis Tamás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése