„Rólam elfeledkezett népem számtalanszor." /Jeremiás 2, 32b)
A Szentírásban a próféták könyvei sorra figyelmeztetnek és beszámolnak arról a jelenségről, hogy Izrael népe miként felejtette el, rögtön az Egyiptomból való szabadulás után az Istennel kötött szövetséget. Ezt követően is, az évszázadok során, megannyiszor és könnyedén elfelejtette az ősatyáknak szóló ígéretet, Kánaán földjének ajándékát, a szolgaság házából való szabadítást. Vagyis magát az Urat, Jahvét, ki az élet leheletét lehelte az első emberbe, Ádámba, így adva életet magának az emberiségnek.
Milyen könnyen elfelejtjük ezt a köteléket, ezt a lélegzetet, aminek pedig mindannyian az életünket köszönhetjük, ami életre hívott és életben tart bennünket… Hányszor igaz ránk is a próféta által írásba foglalt panasz: Rólam elfeledkezett népem számtalanszor. Igen, ahogyan létezik kollektív emlékezet, úgy létezik sajnos kollektív feledés is.
Földi és fizikális értelemben életben maradásunk nem függ ettől a „memóriazavarunktól", de lelki üdvösségünk, örök életünk igen!
Mintha újra meg újra elfelejtenénk levegőt venni, mintha elfelejtenénk lélegezni. Lelki értelemben véve sok ember lelki bölcsőhalált hal, reális magyarázat nélkül lelke elfelejt lélegezni, és így éli le egész földi életét – teremtőjére, alkotójára tudatosan nem emlékezve soha! Tudat alatt viszont a lelkünk mégis csak emlékezik, kitől kaptuk első lélegzetünket, hiszen mindig emlegetjük, hogy a bajban a legnagyobb ateista is így kiált: jaj, Istenem, segíts!
Lelkünk, lelkiismeretünk nem felejt, de az értelmünket bizony emlékeztetni kell. Teremtőnkhöz kötődő gyökerünkre, hiszen életben maradásunkat szolgálja ez az éber emlékezet!
/Gyallai Henrietta/
A nap gondolata:
Csupán azt vesztheti el az ember, ami igazából sohasem volt az övé . (Jorge Luis Borges)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése