2015-09-07

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk…" (1János 3,2a) Mindannyiunkat meghatároz családunk milyensége, hova, milyen szülők, nagyszülők utódaként születünk. A családi háttér fontosságára nézve érthetjük meg, hogy amikor Izrael történetét olvassuk, az Ószövetséget lapozva, a név mindig így hangzik: Ben-XY, ami annyit jelent: XY-nak a fia. Minden embernek a személyét, lényegét így jelenítették meg a legfontosabban, a névben kiábrázolva: kinek a fia az illető. Egész életünkre vonatkozik ez a meghatározottság. Mindennapi beszélgetéseinkben is, amikor valakiről mesélünk, s a beszélgetőpartnerünk nem tudja beazonosítani az illetőt, segítségképpen hozzáfűzzük: tudod, az apja ez, a nagyapja meg ez-az. Mintegy védőhálóként és egyben vezérfonalként határoz meg bennünket elődeink sora. Elkísér szüleink, nagyszüleink emléke, mindaz, amit ők képviseltek, mindaz, amit lelki, szellemi örökségként ránk hagytak, mintegy pecsétként van rajtunk. Ha tisztességben, becsületben való munkára, egymás iránti szeretetre, hűséges mindennapokra mutattak példát - ez is, és a negatív példa is életre szóló meghatározottságot jelent. Az ige párhuzamot rajzol elénk, amikor úgy beszél minden emberről, mint Isten gyermekeiről. Nem csak vér szerinti szüleink állnak mellettünk szeretettel, nem csak ők hordoznak féltő imádsággal, hanem Isten is! Hiszen az egész Szentírás üdvözítő üzenetét magába foglalja ez a néhány szó: Isten gyermekei vagyunk! S ez a kapcsolat kölcsönös viszonyulásként irányt ad a mi tetteinkhez, döntéseinkhez is. A gyermek mindig képviseli szüleit, őseinek emlékét is. Nevükre egészséges lelkülettel nem szeretnénk szégyent hozni, sőt inkább arra törekszünk egész életünkben, hogy büszkék lehessenek ránk, vagy méltók legyünk nevükhöz. Isten gyermekeként őt képviseled, Lelke rajtad olyan, mint egy pecsét, ne feledd! Törekedj arra, hogy a tőle kapott élethez, névhez, gyermeki mivolthoz méltó legyél; hogy ha rólad beszélgetnek egy társaságban, elhangozzék ismérvként: tudod, az Isten gyermeke… (Gyallai Henrietta) A nap gondolata: Milyen elhibázott dolog, hogy lelki szükségeinket a világ által nyújtott táplálékkal akarjuk kielégíteni. Ahelyett, hogy megelégítenének, csak fokozzák az éhséget.