A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. (1Péter 5:1-4)
Zajlik a presbiteri tisztújítás egyházunk gyülekezeteiben. Van, ahol már túl is vannak rajta. De mi várható el egy presbitertől, egy lelki vezetőtől? Mai Igénkben ott vannak a válaszok. Legeltetni kell az Isten közöttünk lévő nyáját. Nagy felelősség ez, hiszen mi is a nyájhoz tartozunk, de nem passzivitásra hív az Úr, nemcsak „fogyasztó keresztyénekre" van szükség, hanem olyanokra is, akik a legeltetés feladatát, felelősségét meglátják és betöltik. Sőt, ha valaki gyülekezeti közösségében mindig csak „fogyasztó", akkor még kiskorú, még nem növekedett eléggé a hitben. A hívő ember nemcsak kapni, hanem adni is akar. Átadni mindazt, amit kapott az Úrtól az Igéből. Az ilyen ember feladatot, szolgálatot vállal gyülekezetében. Önzetlenül. Keresi az Úrral és az emberekkel való kapcsolatot. Imádkozó, Igével élő ember, aki az Úrtól indulva eljut az emberekig és megvallja Krisztusba vetett bizalmát mások előtt…
A nap gondolata:
Isten nem az észt, nem a tudást, nem a műveltséget nézi, hanem az odaszánt szívet és életet. Bár lehetnél te is az az egy ember, aki nem latolgat, nem mérlegel, hanem megérti: "Az Úrnak van szüksége reád." (Márk 11,3)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése