„Vétkeztem." (Lk 15:18)
Akadnak olyan szavak, melyeket nagyon nehéz kimondani. Az egyik legnehezebb szó ez: vétkeztem. Vannak, akik ki sem tudják mondani. Ne tartozzunk közéjük. Nehéz kimondani, de felszabadító, ha sikerül őszintén így szólni egy-egy élethelyzetben. Ráadásul Isten és embertárs felé is ki kell mondani.
Hazaindulni is nehéz volt. Szembenézni a szerető apával és azt mondani neki, hogy már semmim sincs, fogadj a béreseid közé, mert odavaló vagyok. Azt kimondani, hogy mindezt önerőből értem el, ezt a semmit, ezt a lerongyolódást, mert vétkeztem, még nehezebb lehetett.
Mert az ember tényleg szívesen jön a kifogásaival a mélységek között. Mint a gyerek az iskolában, ha rossz jegyet kap. A tanár pikkel rám, ha még egy kis idő lett volna, jobban megírom a dolgozatot, nem jutott minden az eszembe. Ez csak néhány a szokásos kifogások közül. De az ritkán hangzik el a gyerek szájából, hogy nem készültem. Vagy nem készültem fel eléggé. Nem voltam alapos. Teljesen jogos a jegy, amit kaptam a szóbeli feleletre, vagy a megírt dolgozatra.
S ugyanezt csináljuk a felnőtt életben: hibás a főnök, a munkatárs, a házastárs vagy bárki és bármi, de milyen ritkán mondjuk: vétkeztem. Én. Csak én. Ahol vagyok, ahová jutottam, magamnak köszönhetem. Ha az a kérdés, kinek kell ezt megköszönni, hát mondhatom bátran: magamnak. Én vagyok a hibás. Nem a körülmények, nem mások, hanem én. Pedig amikor valaki eljut ide, ennek meglátására és kimondására, ott indul a gyógyulás.
Egyébként is erre lehet mondani, hogy ezt jelenti a felelősség felvállalása. Az is döntés, hogy elhiszem: felelős vagyok magamért és mindazért, amit gondolok, mondok, vagy teszek. Vagy éppen nem teszek. (Katona Béla)
A nap gondolata:
Isten előtt lelepleződünk. Előtte nem marad rejtve semmilyen szándék vagy gondolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése