Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet. (1Jn 4:7-8)
János apostol úgy szól levele címzettjeihez, hogy „szeretteim". S ez nemcsak nála, hanem Pál és Péter apostoloknál is olvasható, amikor egy-egy közösséghez írnak. Ma, amikor azt mondjuk, hogy szeretteim, akkor a legtöbb esetben a családunk tagjaira gondolunk. Csak rájuk. Közülük sem feltétlenül mindenkire. Az első időkben viszont a gyülekezet, mint nagy család teljesen természetes volt. Úgy tekintettek Istenre, mint mennyei Atyjukra, egymásra pedig, mint testvérre a Krisztusban és ez tényleg egy családdá formálta a közösségeket, melyben a szeretet megélése nagy lehetőség és feladat is volt egyben.
Manapság nagyon messze vannak ettől a gyülekezetek, az önmagukat Krisztus követőinek valló közösségek. A közelmúltban hallottam egy lelkipásztortól, hogy amikor ő fiatal és kereső ember volt, akkor több gyülekezetben megfordult. Az egyikben észre se vették, mintha ott se lett volna, a másikban szinte megfojtották, annyira körülvették. S azt mondta: rossz helyen keresek. Nem érdekelnek a gyülekezetek… Aztán mégis lelkész lett. Nyilván Isten kegyelme, szeretete, elhívása kellett ehhez. De elgondolkodtató, hogy hogyan érzik magukat a közénk érkezők, azok, akik először jönnek el gyülekezetünkbe?
Van-e bennünk a két szélsőséges magatartás között egy egészségesen krisztusi indulat és szeretet? Mert az szélsőség, ha nem szólítjuk meg egymást. Azzal azt üzenjük, hogy megvagyunk mi magunknak és nem nagyon érdekel a másik. Az ugyanúgy szélsőség, és kerülendő, hogy fojtogassunk a hitünkkel, a szeretetünkkel valakit... Te, hogy látod és hogy éled meg ezt? (Katona Béla)
A nap gondolata:
Egyetlen ember, akinek szíve tele van Isten iránti szeretettel, láncreakciót indíthat el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése